Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

ADVENT 3. VASÁRNAPJA

Ma a gaudete vasárnap van, vagyis az ujjongó vasárnap. Ez több dologról meglátszik. Az egyik a gyertya: a koszorún egy olyan gyertya is ég, amelynek a színe nem a szomorkodó lila, hanem a vidámabb rózsaszín. Az olvasmányokból is kiderül ez a hangulat. Az olvasmányban azt hallottuk: „Azért kent föl az Úr és küldött engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek”; és a szentleckében: „Legyetek mindig derűsek”.
Minek szól ez az öröm, ez az ujjongás? Annak, hogy közeledik az, akit Keresztelő Szent János hirdetett. Az evangélium megint arról szól, hogy Keresztelő Szent János hirdette Jézus megjelenését, de Szent János evangélista úgy beszél erről a megjelenésről, mint a világosság megjelenéséről.
Jézus a világosság, az, akitől színt kapnak a dolgok (próbáljatok elképzelni egy sötét szobát: mik a színek benne?). De Jézus nem csak olyan világos, mint a fény, vagyis az övé nem csak egy külső, fizikai világosság, hanem az eszme világossága is, amelynek segítségével helyesen lehet dönteni valami mellett, helyesen lehet ítélkezni a cselekedetek fölött, helyesen lehet értelmezni az eseményeket. Ha Jézus a világosság, hogyan világosít meg minket, milyen utat világosít meg a számunkra a mai vasárnap?
A szentlecke különösen jelentős abból a szempontból, hogy miben áll ennek a vasárnapnak a tanítása. Három dolgot mond nekünk Szent Pál: az első azt, hogy „imádkozzatok szüntelenül”; a második, hogy „adjatok hálát mindenért” és az utolsó, hogy „vizsgáljatok meg mindent, és a jót tartsátok meg”.
Ezt a három dolgot minden cselekedetünkben kellene gyakorolnunk.
Múlt héten például egy vacsorát tartottam az egyik hittancsoportommal és összességében nem volt rossz. Csak hiányzott az imádság (kivéve az evés előtt), hiányzott a hálaadás (a végén) és hiányzott a „jót kereső vizsgálat”. Szóval külsőleg úgy tűnt, mintha jól sikerült volna, lelkileg viszont elég hiányos volt. És az a baja az ilyen helyzetnek, hogy az ember elveszít egy nagyon jó alkalmat arra, hogy közelebb kerüljön Jézushoz. Most ezzel senkit nem akarok vádolni, mert ráadásul én is ott voltam, tehát az első, akinek mondom ezt, én magam vagyok! De ez a vacsi csak egy példa volt, amelyet minden cselekedetünkre lehet vonatkozni. Vagyis bármit is csinálunk, alkalom lehet arra, hogy közeledjünk Jézushoz, a világossághoz, vagy távolodjunk tőle, a sötétség felé.
Ez a mozgás (közeledni vagy távolodni) attól a három dologtól függ, amiket az imént mondtam, amik ráadásul nagyon együtt vannak, mert nem lehet imádkozni anélkül, hogy hálát adjunk valamiért, amink van; vagy nem lehet imádkozni és ugyanakkor nem kerülni el a rosszat, kivéve, amikor hamisan vagy formálisan imádkozunk! 
Mára nem szeretnék mást mondani, esetleg – de röviden – egy kicsit közelebbről nézzük meg ezt a három dolgot.
Szent Pál azt mondta: „adjatok hálát mindenért”, ami egyszerűen azt jelenti, hogy ne tartsátok magától értetődőnek azt, amitek van. Minden Isten ajándéka!
Szent Pál azt mondta: vizsgáljatok meg mindent, és a jót tartsátok meg”, ami azt jelenti, hogy ne legyünk naivak. Amikor egy ember él, mindenféle dolgot tapasztalhat, sok minden csábításba beleeshet. Ezért fontos mindig ítéletet alkotni a fölött a cselekedet fölött, amit szeretnénk véghezvinni. Ezt az ítéletet egyszerűen úgy tudjuk megfogalmazni, hogy ezekre a kérdésekre válaszolunk: ez a dolog jó nekem? Ez a dolog segít nekem emberibb módon élni? Segít a barátaimnak? Ettől jobban kiteljesedik az életem?
És az utolsó: Szent Pál azt mondta: „szüntelenül imádkozzatok”. Hogyan lehet szüntelenül imádkozni? Lehet-e egyáltalán? Igazából szüntelenül imádkozni nem azt jelenti, hogy térdre borulunk, vagy valahol leülünk, és egyfolytában imákat mondunk.
A szüntelen imádkozás az életnek a leghelyesebb állapota. Vagyis amikor az ember tudatában van annak, hogy kiért él, mi az élete célja, akkor minden mozzanatával ezt a forrást fejezi ki, ezt a szeretetet. Tehát akár a templomban vagyunk, akár a munkahelyünkön, akár a családunkban, minden tevékenységünket lehet úgy vinni véghez, hogy ima legyenek, vagyis úgy, hogy tetteink által hirdetjük, hogy ki az életünknek a központja.
Kérjük tehát ezen a vasárnapon, hogy a szívünk elteljen örömmel, olyan örömmel, ami abból az ítéletből származik, hogy közeledik Jézus, a Megváltónk. Ennek a következménye, hogy hálából az egész életünk imává válik.

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

ADVENT 2. VASÁRNAPJA

A mai olvasmányok is arról szólnak, hogy hogyan kell várakoznunk, hogyan kell készülnünk rá, hogy jó legyen a Jézussal való találkozásunk.
Mint példaképet a mai evangélium Keresztelő Szent Jánost állítja elénk. Keresztelő Szent János olyan ember volt, aki azt a feladatot kapta Istentől, hogy készítse elő az utat Jézus eljövetelére. Ennek érdekében böjtölt, teveszőrből ruhába öltözött és a bűnbánat keresztségét hirdette és végezte a pusztában.
Nem csak Keresztelő Szent Jánossal történt ez meg, hanem általában is úgy van, amikor valami nagyon fontos következik, akkor erre időben felhívják az emberek figyelmét, hogy tudjanak erről, és ne legyenek készületlenek erre az alkalomra. Például, amikor egy olyan koncert lesz, ahol nagyon híres ember vagy együttes fog zenélni, akkor hónapokkal a koncert előtt már ki vannak téve a plakátok, hogy mindenki időben tudjon erről az eseményről és így megvehesse esetleg a jegyeket (ld. Máté Péter koncertjének plakátjai pl.: már kint vannak, de a koncertje csak februárban lesz).
Az olvasmányban azt hallottuk, hogy „készítsétek az utat az Úrnak a pusztában, egyengessétek Istenünk Ösvényét a sivatagon át”. A mostani helyzetre ennél megfelelőbb szavakat nem is lehetne találni: mennyire puszta a mai világ, menyire gyakori az, hogy a sivatagban kell élnünk, a lélek sivatagjában. Az embereknek mindene van, de mégis üresek, mintha semmijük sem lenne.
Kétezer év elmúlt, de a helyzet nem nagyon változott: az emberek messze járnak Istentől, de Isten nem feledkezik el róluk, hanem továbbra is buzdítja őket a megtérésre, arra, hogy értelmesebben éljenek. Arra sarkallja az embert, hogy ébredjen rá az élet értelmére, vagyis a saját élete céljára.
De hogyan teszi ezt meg? Azokon keresztül, akik övéik lettek, akik kereszténnyé lettek a keresztelés által, amit már Keresztelő Szent János is elkezdett kiszolgáltatni (bár még nem a Lélekkel). Egyszóval rajtunk keresztül buzdítja továbbra is Jézus a távollévő embereket! Nekünk mondja meg: „menj föl egy magas hegyre, te, ki jó hírt viszel Sionnak, emeld föl erősen hangodat, te, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek! Ne félj! Hirdesd Júda városainak: ’Íme, a ti Istenetek! Isten, az Úr, íme, eljön hatalommal’”. Ez is hozzátartozik ahhoz a várakozáshoz, amiről múlt vasárnap beszéltünk. Azt mondtam, hogy figyelmesen kell élnünk, hogy Jézus jeleit lessük a valóságban, de ez a tevékenység akkor válik valóban termékennyé, amikor nem magányosan visszük véghez, hanem amikor bevonjuk a többieket is ebbe a „munkába”. Mert egy dolog csak akkor valóban élvezhető, amikor a többi emberrel osztjuk azt meg.
Amikor idejöttek a szüleim meglátogatni pl., hoztak finom élelmiszereket: grappát, tésztát, szárított paradicsomot, halakat, stb.
Ha egyedül ennék belőlük, biztos finom maradna az az ennivaló, de sokkal jobb, szebb és élvezhetőbb, amikor a barátaimmal együtt tudom élvezni ennek az ennivalónak a zamatát.
Tehát Jézustól a közösség nagy fontosságát tanultuk meg: ez az a hely, ahol kölcsönösen osztozhatunk a hitben, ahol együtt lessük Jézus jeleit az éltünkben. A közösségben az egység óriási értékét is megtanuljuk. De milyen egység alakulhatna ki, milyen emberi közösség lenne az, amelyik nem alapszik egy olyan dolgon, amelyet senki nem tud kiirtani, és ezért marandó, elpusztíthatatlan? Valóban nem létezhet egység és nem létezhet valódi közösség Jézus nélkül!
Ezért nagy feladatunk van: elkészíteni az Úr útjait, vagyis úgy élni, hogy arra hívjuk fel az emberek figyelmét, hogy az élet nem puszta 8 óra munka 8 óra pihenés és 8 óra szórakozás, ahogyan olyan énekelte a Beatrice együttes. Az élet szép, mert nagy célja van, de az ember egyedül nem tudja elérni azt. Ezért testesült meg Isten, és jött el meggyógyítani a sebeinket, elkísérni a jó úton… eljött megváltani minket! És ez a közösségen, az Egyház közösségén keresztül történik meg.
Amikor múlt héten találkoztam a felnőttekkel a hittanóra alatt, arról beszéltünk, hogy hogyan kell reagálnunk a mostani válság idején? A válasz az volt, hogy úgy, hogy még jobban és buzgóbban kell imádkoznunk, de e mellett nagyon fontos szépen nevelni a gyerekeinket is.
Végülis mi vagyunk a mai Keresztelő János, és mindenekelőtt azokhoz az emberekhez kell szólnunk, akik közelebb élnek hozzánk, tehát a gyerekeinkhez, a családunk tagjaihoz, aztán a kollégainkhoz és a barátainkhoz és így tovább fokozatosan mindenkihez, akivel csak találkozunk.
Keresztelő Szent János teveszőrből készült ruhát viselt, sáskát és vadmézet evett és vízzel keresztelte az embereket. Ez volt Jézus eljövetelének a készítése.
Nekünk nem kell furcsa ruhákat viselni vagy sáskákat enni. A készülésünk inkább ebben a két dologban áll: imádkozni, mert egyedül nem jutunk nagyon messze (az imádkozással kérni tudjuk azt a segítséget, amellyel valóra váltathatjuk a jócselekedeteinket) és nevelni az embereket. Ebben a puszta világban mindenkinek el kell mondani a jó hírt: „Íme, itt van a ti Istenetek, Íme, az Úr közel van, Ő, akitől minden szép és csak ővele értelmessé válik az élet”.
Kérjük, hogy a Karácsonyra várva, úgy készüljünk Jézus eljövetelére, hogy mindenkinek, akivel találkozunk, kiabáljuk a jó hírt, nem feltétlenül csak szavakkal, hanem főleg azzal, ahogyan élünk. Így együtt fogjuk tudni fogadni Jézust, amikor eljön közénk. És minél többen leszünk, annál inkább élvezni fogjuk az Ő jelenlétét.

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

Ahogyan már múlt vasárnap mondtam, a mai vasárnappal egy új év kezdődik és egyúttal az advent is. Az év kezdetén, az advent alatt, mit mond Jézus nekünk a mai evangéliummal?

Azt, hogy virrasszatok! Az advent a várakozás ideje, de nem a tétlen várakozásé. Nagyon sokféleképpen várakozhat az ember: lehet úgy várakozni, mint ahogy valaki pl. a csekkeket megy befizetni a postára, és mivel sok ember van, ő csak várja, hogy az ő sorszáma jelenjen meg a kijelzőn; vagy úgy is lehet várakozni, mint egy másik ember, akinek a szakmája őr, és úgy vár, hogy valami fölött őrködik. Mind a ketten várnak, majdnem tétlenül, de az elsőhöz képest a második várakozása teljesen más. Az első leülhet és akár el is aludhat, a másik viszont úgy vár, hogy nagyon figyel, mert felelőssége van a fölött a tárgy fölött, amire vigyáznia kell.

Amikor Jézus a várakozásról beszél, biztosan nem az első fajtára gondol, hanem inkább a másodikra. Azt hallottuk ugyanis, hogy „a ház ura... ne találjon alva benneteket, ha váratlanul megérkezik!", vagyis az adventi várakozás a naplopásnak vagy a vacakolásnak az ellentéte.

Ezzel a negatív oldalát láttuk annak, hogy mi NEM a várakozás, próbáljunk meg most pozitív oldalról is megközelíteni.

A jó várakozás az, amikor nem pazaroljuk az időt, mindig valami hasznosat teszünk. Az idő kapcsán mesélek egy apróságot.

Múlt héten kíváncsiságból beírtam az advent szót a google-ba és megnéztem, milyen képek jönnek elő: csomó koszorú jelent meg. És valóban így van, a templomunkban is az advent kezdetével a koszorú jelent meg. A koszorúnak az a funkciója, hogy fizikailag megmutassa, hogy az idő múlik: a gyertya lassan ég és a végén csak a csonk marad (annak jele, hogy az idő elmúlt, hogy egy hét eltelt). De az idő két módon múlhat: vagy értelmesen, vagy haszontalanul. Visszakapcsolódva az előző példához, az az idő, amit tétlenül töltünk a postán, várva a sorsunkat, az valóban haszontalan. Mit jelent akkor hasznosan, értelmesen tölteni az időt? Azt, hogy célja legyen minden cselekedetünknek! Mert pl. az őr várakozásának az a célja, hogy ne lopják el, vagy ne károsítsák meg azt a tárgyat, amely fölött őrködik. A keresztény várakozásnak mi a célja?

Ez egy érdekes dolog, mert egy olyan dologra várakozunk, ami igazából már megvan! De ha már van, hogy hogy még várunk rá? Hogy világosabb legyen, hozok egy hasonlatot. Ez a dolog olyan, mint az evés. Elkezdtünk enni, mert éhesek voltunk, és így az éhség egy kicsit csökkent, de még tovább szeretnénk enni, mert nem volt elég az ennivaló, tehát várjuk, hogy még valamit ehessünk.

A hasonlaton túl, mi már találkoztunk Jézus Krisztussal, és megtapasztaltuk az irántunk való nagy jóságát. Hallottuk az olvasmányban is, hogy „valóban fül nem hallotta, és szem nem látta, hogy lenne Isten rajtad kívül, aki ilyeneket vinne végbe azok javára, akik benne bíznak... Urunk, te vagy a mi atyánk... Figyelj ránk s lásd meg: mindnyájan a te néped vagyunk".

De ennek tudatában lenni nem tehet minket végleg nyugodttá. Azt szeretnénk inkább, hogy Jézus vigasztaljon minket, segítsen nekünk, maradjon velünk továbbra is... Szóval szeretnénk, hogy Jézus egyre jobban legyen jelen az életünkben és egyre inkább adja nekünk azt a jóságát és szeretetét, amire szükségünk van, hogy boldogan éljünk.

Ez a dolog hogyan történik meg? Igazából Jézus nem szűnt meg a kezét nyújtani felénk, segíteni számunkra sokféle módon, de mi nem szoktuk nagyon észrevenni az irántunk való figyelmét. Ezért az egyház jön segítségünkre ezzel az időszakkal, az adventtel, amely alatt sarkall minket jobban odafigyelni a valóságra. Úgy kell figyelnünk mindenre, ami körülöttünk történik, ahogyan az őr figyel arra, ami a körül az őrzött tárgy körül történik. Csak így fogjuk észrevenni Jézus művét az életünkben; amikor másodszor el fog jönni közénk, így sokkal inkább észre fogjuk venni a jelenlétét. Mert amikor Jézus született, még utána is, nagyon kevés ember vette észre őt, mert mindenki csak a saját ügyével foglalkozott.

Tehát ebben a szentmisében, amellyel elkezdődik az év, az legyen a hozzáállásunk a valósághoz, hogy mindennapjainkban Jézus jeleit lessük. Ha így figyelünk a valóságra, készen leszünk nem csak akkor befogadni őt, amikor újra eljön véglegesen, hanem most is, és így az életünk minden pillanata alkalmas lesz rá, hogy vele együtt töltsük el!