Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

Körlevél a „Hit éve” megnyitójára

Kedves Testvérek!

Szentatyánk, XVI. Benedek pápa meghirdette a Hit évét, amely 2012. október 11-től 2013. november 24-ig, Krisztus Király ünnepéig tart. 50 évvel ezelőtt, 1962. október 11-én nyitotta meg ugyanis Boldog XXIII. János pápa a II. Vatikáni Zsinatot. Ez a nap akkor Szűz Mária Istenanyaságának ünnepe volt. Ehhez a dátumhoz kapcsolódik egy másik fontos esemény, amelyre a Szentatya hivatkozik. Boldog II. János Pál pápa 20 évvel ezelőtt adta ki a „Katolikus Egyház Katekizmusát”, mint a II. Vatikáni Zsinat egyik gyümölcsét, „hogy a hit szépségét és erejét minden hívőnek bemutassa” (Porta fidei, 4).

            Mit szeretne elérni a Szentatya a Hit évével? „A hit kapuja” kezdetű apostoli levelében írja, hogy „Újra fel kell fedeznünk a hit útját, hogy egyre világosabban meg tudjuk mutatni a Krisztussal való találkozás örömét és mindig megújuló életerejét” (Porta fidei, 2). Ugyanis – ahogy írja – „nem fogadhatjuk el, hogy a só ízét veszítse, sem azt, hogy véka alá rejtsük a világosságot” (Porta fidei, 3).

            A kereszténységet ma sajnos a hagyományosan keresztény országokban is sokan csak szociális, kulturális vagy politikai szempontból tekintik, és legfeljebb szép szokást látnak benne. A kereszténység hajnalán, Szent Pál korában a vallást az akkori pogány gondolkodók is szokásnak tartották, és ezzel elősegítették a pogány vallások megszűnését, mert életet, hitet nem lehet tartósan szokásra építeni, hanem csak az igazságra. A Szentatya, XVI. Benedek pápa az 1967-ben, teológus professzorként írt, „Bevezetés a keresztény hit világába” című könyvében hivatkozott Tertullianusra, a második-harmadik században élt teológusra, aki szerint: „Krisztus igazságnak, nem pedig szokásnak nevezte magát.” Ezzel valóságos forradalom történt a hit világában: a kereszténység ugyanis nem szokásra építette a hitét, hanem az igazságra: Krisztusra. A keresztény vértanúk sem egy szokásért adták oda az életüket, hanem az Igazságért: Krisztusért. A mi hitünk is csak Krisztusra, az Igazságra épülhet, és csak a vele való élő kapcsolat adhatja meg azt a szívbéli örömet, amit sugározni tudunk a világban. De hogy a hit örömét sugározni tudjuk, először nekünk kell megújulni hitünkben.

            A Szentatya októberre összehívta Rómába a Püspöki Szinódust, amelynek a témája: „Az új evangelizáció a keresztény hit továbbadása érdekében”. A világ összes Püspöki Konferenciájának küldöttei a Szentlélek megvilágosító kegyelmét kérve vitatják meg az evangélium hirdetésének mai kihívásait. Tapasztaljuk ugyanis, hogy olyan népek körében is, ahol hosszú évszázadok vagy akár ezer év óta is jelen van a Katolikus Egyház, sokan vagy hitetlenek, vagy egyáltalán nem tudnak semmit Jézus Krisztusról. Talán könnyebb elmenni egy olyan országba Krisztust hirdetni, ahol még soha nem hallottak Róla, mint egy hagyományosan keresztény környezetben, ahol sokan azt mondják: „Ezt már hallottuk, ezt már ismerjük”, de valójában sem nem ismerik, sem komolyan nem gondolkodtak el róla. Aki azonban komolyan veszi, aki hisz Krisztusban, az Igazságban, annak számára a mi katolikus hitünk ma is az élet, az örök élet boldogító forrása.

            Mit jelent a Jézus Krisztusba vetett hit, amit a Hit évében szeretnénk elmélyíteni és élővé tenni? A hit mindenekelőtt személyes találkozás Istennel. Az ember nem egy arcnélküli végső okban hisz, nem egy világmagyarázatban vagy ideológiában, hanem a személyes Istenben. Paul Claudel foglalta így össze megtérését: „elindultam valaminek a keresésére, és íme VALAKI lettél számomra, Istenem.” A találkozás mindig Istentől indul el. Ő adja a kegyelmet, és Ő szólít meg az Egyház igehirdetése által. Szent Pál szerint: „A szívbéli hit megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál” (Róm 10,10). Szentatyánk, XVI. Benedek pápa így tanít: „A szív azt jelenti, hogy a hitre jutás első aktusa Isten ajándéka és a kegyelem műve, amely hat és átformálja a személyiség mélyét” (Porta fidei, 10). Szent Lukács írja az Apostolok Cselekedeteiben, hogy Filippiben egy bizonyos Lídiának „az Úr megnyitotta a szívét arra, amit Pál mondott” (16,14), vagyis a hit tartalmának ismerete önmagában még nem elég. Szükséges, hogy a szívet – vagyis az emberi személy szentélyét – megnyissa a kegyelem, hogy lásson és értse, miről szól valójában Isten hirdetett szava. Tehát a személyes találkozás a kegyelem és az igehirdetés révén az első. Aki ezután rábízza magát Istenre, Krisztusra, az elfogadja az általa adott kinyilatkoztatást is, amelyet szájjal kell megvallani, hirdetni és az életével tanúsítani.

            A hit a legszemélyesebb aktus, ugyanakkor közösségi is. Az Egyház hitében részesülünk a keresztség szentségében, így leszünk Isten népének tagjai, hogy elnyerjük az üdvösséget. A „hiszek”, amit a kereszteléskor személyesen megvallunk, az Egyház hite. A „hiszünk”, amit a liturgiában közösen imádkozunk, szintén az Egyház hite. A II. Vatikáni Zsinat azt írja a hitről: „A kinyilatkoztató Istennek ’a hit engedelmességével’ tartozunk. Ezzel az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát, ’értelmével és akaratával teljesen meghódol a kinyilatkoztató Isten előtt’, és önként elfogadja a tőle adott kinyilatkoztatást” (Dei Verbum, 5). Mivel a kinyilatkoztatás nem az ember istenkeresése, hanem Isten embert kereső lehajló szeretete, azért a keresztény hit nem akármilyen emberi hiedelem, hanem Isten kinyilatkoztatására adott hívő válasz. A kinyilatkoztatás az Egyház igehirdetése, Szentírása, imája, szentségei, különösen is a Szent Eucharisztia révén jut el hozzánk, így keresztény hitünk elválaszthatatlan Jézus Krisztus Egyházától. Az apostolokra épülő katolikus keresztény egyháznak szól Jézus kijelentése: „...tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,19-20).

A Hit évében tehát egyre jobban meg kell ismernünk Jézus Krisztust, Katolikus Egyházát, a Szentírást, a szentségeket, az Egyház imáit, hogy megújuljunk hitünkben. Így felfedezzük, hogy hitünk nem elmélet, hanem személyes találkozás Istennel, aki az Egyházban él. Egyházunk liturgiája és a szentségek teszik hatékonnyá hitünk megvallását, és adják a kegyelmet a tanúságtételhez. Erkölcsi életünk (is csak) akkor éri el tökéletességét, ha kapcsolatban van a hittel, a liturgiával, az imádsággal (vö. Porta fidei, 11). Mindezt csodálatosan tárja elénk a II. Vatikáni Zsinat tanítása, valamint a Katolikus Egyház Katekizmusa, amelyről Boldog II. János Pál pápa írta, hogy: „igen fontos segítség lesz az egész Egyház megújításának a munkájában… Hatékony és törvényes eszköz (…) az egyházi közösség szolgálatára, mint a hit tanításának biztos normája” (Porta fidei, 11 idézi a „Fidei Depositum”-ból).

A Hit éve különösen is rávilágít a gyermekek és fiatalok hitoktatásának fontosságára, katolikus egyházi iskoláink értékére és a hit ismeretében való állandó előrehaladásra a felnőttek és a családok körében is.

Lelkipásztorainkat külön is buzdítjuk és bátorítjuk, hogy sorozatos előadásokban, katekézisekben ismertessék meg katolikus hitünk tanításának tartalmát, és különféle lelki programokban (így pl.: szentóra, misszió, zarándoklat, lelkigyakorlatok stb.) kérjék a plébániai közösségek számára a hit drága ajándékának megértését, megőrzését, megélését. Ebből az élő hitből fakad majd a karitász, a szeretetszolgálat tanúságtétele is. Ahogy a Szentatya írta: „A szeretet nélküli hit terméketlen, míg a hit nélküli szeretet kétségek között vergődő érzelem marad” (Porta fidei, 14). A hit örömének sugárzása, továbbadása révén tesszük a legnagyobb szolgálatot a minket körülvevő világ számára is.

Az apostolokhoz hasonlóan visszük kérésünket Mesterünkhöz és az egész Egyházzal, Róma püspökével együtt kérjük: „Uram, növeld bennünk a hitet” (Lk 17,5). Ezért imádkozunk most, hogy a Szentlélek felélessze bennünk az élő hitet Jézus Krisztusban, akit az Atya küldött a világba az emberek üdvözítésére. Hitünk váljék szerető bizalommá az Egyház megújulására. „A Hit évében a kegyelem ezen idejét Isten Anyjára bízzuk,” – írja a Szentatya – „akit ’boldognak’ mondunk, ’mert hitt’ ” (Porta fidei, 15). Ámen.

Budapest, 2012. október 8.                       a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

ÉVKÖZI 27. VASÁRNAP

A mai evangéliummal Jézus különösen a házas emberekhez szól, de azokhoz is, akik még nem házasok, de tervezik, hogy családot alapítanak. Ezek az utóbbiak általában úgy látják a házasságot, mint egy szép dolgot, ahol két ember szereti egymást, ahol minden rendben megy. A férj nagyon szorgalmasan dolgozik, hazaérkezik és  otthon találja a mosolygós feleségét a babával karjaiban, aki szintén rá mosolyog, és szépen töltik együtt az estét, egy ízletes vacsorával, amit a feleség főzött, kóstolgatnak egy finom bort a gyertya fényénél és elmesélik egymásnak az elmúlt nap eseményeit.
Nem akarom lerombolni ezt a szép képet, ami egyébként nem lehetetlen, de általában nem így szokott lenni. Elmesélek inkább egy másik lehetséges családi képet. 
A fiú egész nap dolgozott a gyárban, elég unalmas munkát végzett, mert az egész nap ugyanazt a 25 csavart kellett megszorítani sok munkadarabon. Napközben jött a főnöke és leszidta őt, mert az utolsó darabon az egyik csavar nem volt elég jól megszorítva, és nem ment túl az ellenőrzésen, és újra kellett dolgoznia azon a darabon. Tehát a nap végén a fiú fáradt volt és dühös, mert a főnöke mindig csak a hibáit veszi észre és leszidja őt, de sose mond neki egy jó szót azért, mert általában mind a 25 csavar jól meg van szorítva! Otthon a lány foglalkozott a babával, akinek éppen azon a napon elég durva hasfájása volt és egész nap sírt és csibészkedett; e miatt az anya nem tudott menni vásárolni, és így nem tudta megvenni a szükséges dolgokat egy jó vacsorához. Tehát csak felmelegítette az előző napi ennivalót és az lett a „finom” vacsora. Amikor hazaérkezett a fiú a feleségének már fájt a füle a gyereksírás miatt és így mihelyt látta a férjét benyomta a karjaiba az üvöltöző babát. A fiú megpróbálta türelemmel elviselni azt a helyzetet, de a hangos gyermek csak rosszabbá tette a már megviselt idegeit. De azt gondolta magában, majd legalább egy finom vacsorával megvigasztalódom. Amikor az asztalhoz ült és látta az előző napi pörköltöt, ami azóta egy kicsit péppé is lett (mert a krumpli azóta megpuhult), elfogyott az utolsó csepp türelme és elkezdett kiabálni, hogy ez nem létezik! Hogy miután dolgozott, mint egy állat egész nap, joga van  normális vacsorát kapni, nem felmelegített undorító kaját! Hogy a felesége nem csinált semmit egész nap és csak lustálkodik ahelyett, hogy főzzön egy normális vacsorát. Erre a felesége, akinek szintén darabokra estek eddigre az idegei, hangosan vágott vissza azzal, hogy a fiú semmit sem tud arról, hogy ő mit csinált aznap, és ha nem tetszik neki az a vacsora, akkor elmehet étterembe vacsorázni!  És így tovább folytatódik az esti koncert három hangoskodó szólammal: a baba, az anya és az apa.
E közül a két családi kép közül melyik a valószínűbb? Mind a kettő! Azért meséltem el ezeket a példákat, mert a családi élet nem egy merev kép, hanem mindennap más-más dolog történik a családon belül: olykor szép és élvezetes dolgok, olykor kellemetlenek és fárasztók. És úgy kell megélnünk ezeket a változásokat, ahogyan Jézus mondta az evangélium végén: azzal a céllal, hogy a mennyek országába jutunk el. Ha a leendő családotok célja csak a béke, vagyis a zűrzavar vagy a konfliktusok hiánya, akkor ne házasodjatok össze! Mert csak akkor lesz ilyen csendes és békés a család, amikor már a sírban van! 
Az olvasmányban azt hallottuk, hogy Isten azért teremtette a nőt, hogy megfelelő társa legyen a férfinek. És Isten ebben biztos nem hibázott. Tehát a házaspárok valóban egymásnak valók, de nem azon az alapon, hogy mosolyognak egymásra és nincsenek viták köztük. A két ember valóban lehetnek egy test, vagyis valódi egységet élhetnek meg a konfliktusok közepette is, ha tudják, merre mennek.
Egy normális családban mindig vannak szebb és rosszabb napok, de a fontos mindig felfedezni, vagy újra felfedezni, hogy ketten együtt miért fáradoznak. 
Múlt héten egy nagyon szép esküvőt tartottam és a prédikációm végén, több tanács között, amit mondtam a házasulandóknak, az is ott volt, hogy fontos tudatában lenni a házasság, ill. a család céljának. Mert különben minden dolog, amiben nem egyezik meg a házaspárok felfogása, ürüggyé válik egy olyan konfliktusra, ami hosszú távon a váláshoz vezet. Viszont amikor tudom az életem és a házasságom célját, akkor másképpen állok a párommal szemben: nem úgy, hogy megpróbálom kényszeríteni őt úgy gondolkozni, ahogyan én, hanem nyitott maradok felfedezni esetleg egy másik szempontot, amelyre nem gondoltam és a másikkal együtt keresni, mi az igazság, amelyre mind a ketten meg vagyunk hívva. És ha ketten nem találjuk meg, akkor kérjük egy harmadik vagy több embernek a segítségét. Mert csak az igazság tesz szabaddá engem! Szabaddá az én sokszor leszűkített gondolkodásmódomtól is! Csak így lehet bármi helyzetben visszatalálni az elveszett családi békéhez és előre haladni az Isten országa felé.
Jézus azt mondta, hogy olyannak kell lennünk, mint a gyerekek. Ebben a helyzetben (a családunkban) olyannak lenni, mint egy gyermek annyit jelent, hogy nem kell védenünk magunkat semmitől, hanem nyitottnak kell maradnunk új dolgokat felfedezni (ahogyan a gyerek mindenre kíváncsi); készen kell állnunk esetleg elhagyni rossz, vagy nem teljesen jó felfogásainkat, hogy gazdagabb, szebb, igazabb legyen a személyes és a házas életünk. Sokszor viszont a házaspárok gőgösen csak a saját véleményükhöz ragaszkodnak vagy az evangélium szavai szerint kemény a szívük, azzal az eredménnyel, hogy tönkre teszik a családot, de ez az út csak a pokolba vezet!
Kérjük ezen a szentmisén, hogy a családjainkban napról napra felfedezzük, hogy mennyire gazdagabbá válik az életünk valahányszor nyitottak maradunk elfogadni a másikat úgy, ahogy van, tudunk tanulni tőle új dolgokat és esetleg tanítani is neki valamit, ami hozzánk tartozik, de nem úgy, hogy kényszerítsük ezt, hanem szeretettel osztozzunk benne! Így Isten lesz a kő, amelyre épül a családunk és semmi vihar nem fogja romba dönteni.

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

ÉVKÖZI 26. VASÁRNAP

Nagyon kemény ez az evangélium, sőt ennél durvább szerintem nincs is. De jól kell értenünk, mielőtt bármi sületlenséget követnénk el. Mert volt már az Egyház történetében olyan valaki, aki szó szerint vette ezt a szöveget, és megcsonkította magát. Egyébként szent életet élt az illető, de emiatt a csonkítás miatt hivatalosan nem lett szent. Tehát mit is akart mondani Jézus ezekkel a szavakkal? Egyszerűen azt, hogy az életünkben az első helyen annak kell lennie, aminek köszönhetően bemehetünk az Isten országába, és minden mást, tőlünk telhetően, el kell kerülnünk.
Érdekes ez a szöveg és megérdemli, hogy egy kicsit elemezzük. Hallgassuk még egyszer ezt az utolsó részt: „Ha a kezed… ki nem alszik”. Kétszer azt mondja, hogy az életre kell mennünk (akár csonkán is); a harmadszor pedig az Isten országába. Vagyis ez a két dolog egybeesik. Az Isten országa az élet, de nem mondja azt, hogy majd a halálunk után lesz ez így. Hanem most, ebben a pillanatban, ha úgy élünk, hogy a testünkkel vagy a viselkedésünkkel nem botránkoztatunk meg senkit, akkor már most bemegyünk az életbe, itt és most elkezdjük élni az Isten országát. Azért tartotta annyira fontosnak Jézus, hogy hogyan használjuk a testünket, mert attól függően vagy élünk – itt és most – vagy már a pokol kezdődik a számunkra – itt és most.
Nekünk keresztények nagy felelősségünk van, mert az emberek figyelnek ránk, és ha egy valaki nem keresztény ember pl. a rosszat teszi, akkor a közönség csak panaszkodik, ha viszont egy keresztény ember teszi a rosszat, akkor a közönség megbotránkozik az egyházon, mert mi egy szent igének a hordozói vagyunk, és ha a viselkedésünk ellentmond ennek az üzenetnek, akkor az egész egyház veszíti el a hitelességét. Tudom, hogy ez is hiba, vagyis helytelen leszűkíteni az egész egyházat csak az egyik tagjának a viselkedésére, de sajnos ez így szokott történni. Sokkal hangosabb egy egyetlen fa, amikor kidől, mint az egész erdő, amikor növekszik, és az emberek általában csak arra az egyetlen kidőlt fára figyelnek, semmint az erdő növekedésére. Tehát nagyon jól kell élnünk, hogy ne botránkoztassuk meg az embereket, és hogy ne adjunk nekik ürügyet arra, hogy rosszat mondjanak az egyházról, és hogy eltávolodjanak Jézustól. De magunkat sem szabad megbotránkoztatni, tehát ha van valamim, ami megbotránkoztat engem, akkor el kell vetnem magamtól. De mit jelent megbotránkozni? Mi a botrány? A görög skandalum szóból származik, ami azt jelenti, hogy akadály. Akkor botránkoztatjuk meg magunkat, amikor olyasmit végzünk, ami meggátolja a hitünket. Ez lehet egy cselekedet, egy gondolat vagy egy mulasztás. És levágni – ahogyan mondta Jézus – azt a részt, amely a megbotránkozást okozta, azt fejezi ki, hogy a Jézussal való közösség, mindennél – a testünknél is – fontosabb!

De – figyeljetek jól – ha a cselekedeteddel elrontottad ezt az egységet (communiót) nem kell fizikailag levágni a testedet, hanem mély bűnbánattal kell gyűlölni azt a rossz cselekedetet, és aztán meggyónni az elkövetett bűnt, csak így szakítasz vele teljesen, mintha levágtad volna a testedtől. Mert nem a test a bűnös, hanem a szívünkben születnek a rossz szándékok, rossz gondolatok és a gyónás kitisztítja a szívünket, levágja a rossz dolgokat belőle, és újra felépíti a Jézussal való elveszett közösséget.
De egy másik érdekes dolog is előjött az evangéliumban, amit az olvasmány is említett már: az, hogy volt valaki, aki jót tett, de az emberek azért panaszkodtak, mert a jótevő nem tartozott a közösséghez. Én azt mondom, hogy a közösségünk, a közösségeink (a katolikus közösségek) nagyon jók, sőt, a legjobbak, de ez nem zárja ki, hogy a Szentlélek ott fújjon, ahol csak akar, és hogy a legateistább emberekből is támaszthasson szenteket és jótevő embereket. „Aki nincs ellenünk, velünk van” mondta Jézus és én ugyanezt a mondatot más szavakkal így ismétlem: aki a jót teszi, az jó ember, függetlenül attól, hogy hozzánk tartozik vagy sem, és Isten őt is feltámasztja az utolsó napon!
Ne legyünk szűklátókörűek, vagy, ami még rosszabb, ne vállaljuk át Isten feladatát: nem nekünk kell ítéletet hozni az emberek fölött, hanem Neki. Ezért, ha valaki a jót teszi, akkor mindenképpen megérdemli a mi tiszteletünket.

[Bár ez nem azt jelenti, hogy akkor elég tenni a jót és nem fontos tartozni Jézushoz. Az Egyházhoz és így Jézushoz tartozni a végső értelmét és erejét add a jócselekedeteknek. Mert aki a jót teszi, az az igazságot teszi, és az igazság Jézus!]

Hogyan kapcsolódik össze ez a két rész, vagyis az, hogy ne botránkoztassuk az embereket és az, hogy aki a jót teszi, az jó? Egyszerűen úgy, hogy aki a jót teszi, akár hozzánk tartozik, akár nem, az mindig jó, és nem szabad megbotránkoznunk rajta, mert az illető nem keresztény, vagy nem katolikus, vagy nem barossi, vagy… Más felől pedig mi legyünk azok, akik mindig teszik a jót! Így biztos nem fogunk megbotránkoztatni senkit, és ha valaki mégis megbotránkozik, akkor az csak az ő baja.
Kérjük tehát ebben a szentmisében, hogy egyre jobban érezzük a többi ember iránti felelősségünket, mert Jézus rajtunk keresztül szól hozzájuk. És szeressük mindazokat, akik a jót teszik, mert ha nem is formálisan, de a lényegükben már Jézushoz tartoznak!

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

ÉVKÖZI 25. VASÁRNAP

A mai olvasmányok megmutatják nekünk, hogy hogyan működik az élet, vagyis miből származik bizonyos emberi gondolkodás, és mik a következményei. Ma különösen a rossz gondolkodást hangsúlyozzák az olvasmányok: honnan jön, és mit okoz az emberben. 
Az olvasmány úgy írja le ezt, mint egy ördögi kísértést. Vagyis a gonosz próbára teszi az embereket azért, hogy eltávolítsa őket Istentől. Ez hogyan történik meg? A kísértésnek leggyakoribb és leghasznosabb eszközei az irigység, az önzés, a hitványság.
Az evangéliumban is nagyon látványosan jön ez elő, mert a Kafaurnaumba vezető úton az apostolok arról vitatkoznak, hogy közülük ki a legnagyobb (mert biztosan irigység született közöttük valaki iránt), de Jézus leszidja őket, mert a hozzáállásuk a köztük való viszonyhoz így nem volt jó. Jézus a múlt vasárnapi evangéliumban Pétert korholta, mert nem Isten szándéka szerint gondolkodott, hanem emberi módon. Az emberi mód, sajnos sokszor csak a homo homini lupus logikáját követi. Ez egy híres állítás, amit Hobbes mondott (egy angol filozófus, aki a 16. században élt): az „ember embernek farkasa” és csak saját túléléséről gondoskodik. Hobbes ezzel a mondattal a politika nélküli helyzetre hivatkozott, de mi azt mondhatjuk, hogy ez a mondat a hit nélküli emberekre is vonatkoztatható. Ez nem mindig igaz, mert több ateista embert is ismerek, akik nagyon jók, de ez a jóság általában az antropofilián (vagyis az emberség iránti szereteten, más szóval a humanizmuson) alapszik, ami jó, de nem minden helyzetben tud kitartani a jóban (mert nem kimerítő a motivációja).
Egy kicsit elcsúsztam most a filozófia irányába, ami egyébként nem rossz, mert a filozófiának köszönhetően sokszor jobban meg lehet érteni az embert és Istent, de vissza szeretnék térni oda, ahonnan kiindultam. Tehát: az ember – ahogyan Szent Péterrel történt múlt vasárnapon – sokszor emberi módon gondolkodik, és nem Isten szándéka szerint, és pláne az ateista nem gondolkodik Isten szándéka szerint, mert nem is ismeri el Istent. Viszont sokszor – és ez rosszabb – a keresztények, azok az emberek, akik ismerik Istent, úgy viselkednek mintha sose találkoztak volna Jézussal. Az apostolok viselkedése bizonyos értelemben megvigasztal minket, mert bár nagyon közel éltek Jézushoz, mégis ők is rosszul viselkedtek. De Jézus nem haragszik rájuk, hanem türelemmel megtanítja őket – és így minket is! – a helyes magatartásra. Ezt egy egyszerű gesztussal teszi meg: közéjük állított egy kisgyereket, átölelte és azt mondta: „aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be.

Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem”. Más szavakkal Jézus azt mondta, hogy aki a jót teszi, aki szereti és befogadja a másikat, nem csak azt a bizonyos embert szereti és fogadja be, hanem magát Jézust és így az ő Atyját is. 
Egy kérdés viszont született bennem, amikor elolvastam ezt az evangéliumot: Jézus miért hozta a befogadás példaképe gyanánt éppen a kisgyerek befogadását? Mert igazából sokkal könnyebb befogadnom egy kisgyereket, aki általában rosszalkodik is, de ártatlanul és rossz szándék nélkül (csak játszik), mint egy felnőttet, aki bármi módon árthat nekem? 
Egyik válasz, amelyre jutottam ez: a felnőtt a gyerekhez képest felnőtt: ő az első, az okosabb, az erősebb. Ennek ellenére befogadni a kisgyereket azt jelenti a számára, hogy valami módon „lemond” a felnőttségéről, az okosságáról és a gyerek szintjére ereszkedik le, mert ha úgy áll a gyerek előtt, mint egy felnőtt és elkezd filozofálni neki, akkor a gyerek vagy elmegy, vagy ha nem tud elmenni, sír. Tehát amikor valóban befogadunk egy kisgyereket, valami módon hasonlóvá kell, hogy váljunk hozzá, legalábbis az egyszerűségében ás az ártatlanságban. Ezt tartotta fontosnak Jézus! Mert amikor az egyszerűséget és az ártatlanságot gyakoroljuk, akkor nem hagyunk teret a gonosz kísértéseinek és így mindennek tudunk örülni, irigység és rossz gondolatok nélkül.
Még egy dolgot szeretnék mondani az evangéliumi szöveg kapcsán. Jézus azt mondta, hogy aki első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. 
Amikor régen az egyik nyáron szállodában dolgoztam és pincérkedtem, akkor mindenki azt kérhette volna tőlem, amit csak akart. Gyakorlatilag mindenkinek a csicskája voltam, de két dolgot élveztem: az egyik az volt, hogy én a hónap végén sok pénzt kaptam. A pénzzel tudtam utazni, tanulni az egyetemen és szórakozni. A másik pedig azt, hogy szép, jó érzés volt adni enni az éhezőknek, szolgálni az embereket, mert így örömöt okoztam nekik. Akkor is így van ez, amikor hittel élünk: úgy tűnik, hogy mindenkit szolgálnunk kell, de egy olyan kincset kapunk Jézustól, ami nem fogható a szolgálat okozta szenvedéshez. És valóban nagyobb  a örömünk, amikor adunk, mint amikor kapunk.
Kérjük tehát, hogy Jézussal együtt egyre jobban tudjunk élni anélkül, hogy az irigység és a gonoszság keserítsék hatalmukba a lelkünket. Kérjük a gyerek egyszerűségét és hagyjuk, hogy Jézus vezessen a jóra.

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

 ÉVKÖZI 24. VASÁRNAP

A mai olvasmányok egy fontos témát érintenek, amiről sokat vitatkoztak régen, de most is érdemes újra boncolgatni egy kicsit, hogy jobban megértsük. A téma, vagy a lényeges kérdés, amiről beszélni szeretnék, ez: szükségünk van a cselekedetekre ahhoz, hogy üdvözüljünk vagy sem? Fontos ezt megérteni, mert el lehet csúszni két szélsőséges irányba: egyrészt van olyan ember, aki mindent megtesz, mert azt hiszi, hogy így érdemli meg a megváltást; a másik oldalon viszont van olyan ember is, aki azt mondja, az Isten irgalma nagyobb az ő próbálkozásainál, tehát nem kell fáradoznia. Mint mindig, a középút az igazi. A szentlecke szövegében, amit nagyon szeretek, ez az egyik vesszőparipám, Szent Jakab azt mondja a végén, hogy „ha tettek nélkül megmutatod nekem hitedet, tetteim alapján én is bebizonyítom neked hitemet”. Tehát ha elfogadjuk ezt az állítást, úgy tűnik, hogy a tettek szükségesek a hithez és így a megváltáshoz. De aztán az evangélium végén van egy másik rész, amiben Jézus azt mondja: „ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti életét értem és az evangéliumért, megmenti azt”. Mit jelent az, hogy az ember meg akarja menteni életét, ha nem azt, hogy a képességei és a cselekedetei alapján megpróbál szépen élni és így elérni a megváltást? De Jézus erre azt mondja, hogy így az illető éppen hogy elveszíti az életét. Mert amikor az ember csak a saját erejével, csak a saját cselekedeteivel megpróbálja megmenteni magát vagy az életét, akkor elbukik – és erre mennyi példát lehetne felsorolni az orvostudomány területéről! Nem feltétlenül megy rosszul a sora, de így biztos nem fogja megmenteni magát, és amikor meghal – és ez elkerülhetetlen – mindennek vége lesz! 
Akkor mi a helyes viselkedés, hogyan kell élnünk a hitünket? Szent Jakab nem hibázott, de Jézus sem! Tehát a lényeg az, hogy amikor valamit csinálunk, hogyan tesszük? És mi ennek a cselekedetnek a célja? Próbáljuk megérteni ezt a mindennapi életünkben, különben túl elvont marad, holott ez a konkrét életünkben nagyon fontos. Például, ha egy este, amikor nincs más fontosabb tennivalóm, kivasalom a mosott és gyűrött ruháimat, akkor ezt a cselekedetet hogyan viszem véghez és mi ennek a célja? Hogyan?

Én úgy szoktam vasalni, hogy közben zenét hallgatok (úgyis a vasalás megengedi ezt, mert nem olyan hangos, mint a porszívózás pl.), de néha-néha, amikor vasalok, arra is gondolok, hogy ez a dolog nem feltétlenül egy papi munka, de elfogadom, és felajánlom az én megtérésemért és a híveim, az ismerőseim vagy a barátaim megváltásáért. Tehát nem úgy vasalok, hogy közben durcás arccal összeszorítom a fogaimat, várva, hogy elfogyjon a kupac, hanem derűsen végzem a munkát és arra gondolok, hogy ez is egy mód, amellyel tudom szolgálni Jézust. A vasalás célja egyszerűen az, hogy szépen legyek öltözve. De ez következhet pusztán gőgből (én jól öltözködöm) vagy, ezzel ellentétben, egy fontosabb dologra vonatkozik; arra hogy Jézust képviselem, hogy megpróbálom elkísérni az embereket hozzá és emiatt kell, hogy ne legyek slampos az öltözködésemben.
Látjátok, hogy egy ilyen nagyon konkrét dologban is segít Jézus tanítása?! 
De hogyan lehet mindig helyesen cselekedni, vagy legalábbis erre törekedni? Úgy, hogy magunktól is feltesszük azt a kérdést, amit Jézus az apostoloknak feltett: „ti mit mondotok, ki vagyok?” Ki Jézus a számomra? Ki Jézus az életemben? Csak úgy lehet helyesen cselekedni, ha megválaszoljuk ezt a kérdést; gyakorlatilag bármilyen tevékenység előtt tegyük fel magunknak ezt a kérdést, és a cselekedetünkkel válaszoljunk rá: szerintem másképpen fogjuk végezni a kötelezettségeinket. Vagy pedig észre fogjuk venni, hogy a hitünk még kicsi, még messze járunk Jézustól és így nem nagyon befolyásolja az életmódunkat. Akkor kérjünk a barátainktól segítséget (ebben, a hit elmélyítésében) és imádkozzunk. Viszont, ha a kérdésre válaszolva újra felfedezzük, hogy Jézus valóban a Megváltónk, akkor úgy, mint Izajás próféta azt fogjuk mondani: „Isten, az Úr megnyitotta fülemet. Én nem álltam ellen, és nem hátráltam meg”. Ha valóban hittel cselekszünk , az lesz az eredménye, hogy nem lesz semmi, ami előtt meghátrálnánk, mert nem vagyunk egyedül, hanem Jézus velünk van, és bármihez Tőle meríthetünk erőt.
Tehát a megoldása a fönti kérdésnek az, hogy persze, cselekednünk kell, mert élünk és a cselekedeteink által fejezzük ki magunkat és főleg a hitünket (ahogyan nagyon szépen mondta Szent Jakab), de nem szabad a megváltást a cselekedeteinktől várnunk, hanem egyedül Krisztustól, akivel és akiért cselekszünk.
Kérjük tehát ezen a szentmisén, hogy egyre jobban érezzük magunkénak Jézus kérdését és a cselekedeteinkkel és az egész életünkkel válaszoljunk is rá.