Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

ÉVKÖZI 22. VASÁRNAP

Nagyon jól kell figyelnünk erre az evangéliumi szövegre, mert nagyon könnyen félre lehet érteni. Ha az életünkre nézünk, sok szabály van, sok törvény vesz körül minket. Ezek közül sok törvény Istentől származik, sok mást viszont az ember talált ki. Melyeket kell szigorúan követnünk, és melyek felett hunyhatok szemet? Elvileg minden szabályt be kellene tartanunk, de tudjuk jól, hogy ez gyakorlatilag majdnem lehetetlen. Emberek vagyunk és, nem vagyunk tökéletesek. Akkor milyen kritériumok szerint kell élnünk? Mely szabályokra kell jobban figyelnünk és melyek azok, amik ugyan fontosak, de ha néha nem tartjuk be pontosan őket nincs vége a világnak?
Jézus azt mondta: „Az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok”. Vagyis a legfontosabbak az Isten parancsai, fontosabbak az emberek hagyományainál. Az Isten parancsai azok, amik közelítik a szívünket Jézushoz. Az emberi szabályok azok, amik rendezik az életünket, lehetővé teszik, hogy rendesen tudunk élni egy társadalomban. 
Tehát fontosabb azokat a szabályokat betartani, amik Jézushoz vezetnek. Pár hete a családos táborban voltam és ott is, mintha egy kis társadalom volna (mert 150-en voltunk!), szabályok voltak és mindenki be kellett tartani azokat. Minden nap imával kezdődött, aztán 8-kor reggeli volt, utána több program következett minden korosztálynak. Adott időpontban volt az ebéd, a mise, a beszélgetés, és – miért nem – a táncház és kocsmázás is! Fontos volt a pontosság, annyira, hogy volt valaki, aki jogosan kiakadt azon, hogy minden alkalom, ahol nem volt ennivaló, elcsúszott akár félórával is. És felhívta a résztvevők figyelmét, hogy fontos tartani az időpontokat. Tehát ez (tartani az időpontokat) az egyik szabály volt, ami fontos, de mégse annyira fontos, hogy ha valaki nem tartotta volna meg, akkor bűnt követett volna el. Viszont mindennap volt mise is. Ha valaki súlyos bűnt követ el, akkor nem mehet áldozni, hanem előtt meg kell gyónja a bűneit. Ezt a szabályt pl. az emberek nem hagyhatják figyelmen kívül, mert szentségtörésnek számít, és ez valóban távolít Jézustól. 
Az evangélium végén még egy fontos dolog jön elő: a farizeusok azért akartak mosakodni az evés előtt, mert szerintük tisztátalanokká váltak volna, mintha kívülről jönne a tisztátalanság. Jézus viszont azt állítja, hogy nem kívülről, nem attól, amit eszünk, hanem a szívünkből jön bármiféle rosszaság. Ezzel Jézus le akarta rombolni azt a formalitást, ami szintén távolítja az embert Istentől, és sarkallta őket a felelősségre.
Mert amikor az emberek mosakodtak, azt azért tették, hogy így minden szabálynak megfeleljenek, nem azért, hogy Istent szolgálják. 
Nagyon fontos tehát tudni minden cselekedetünknek a célját, vagyis az erkölcsi értékét és így azt a felelősséget is, amit vállalunk azzal a bizonyos cselekedettel. Ennek kapcsán azt is szeretnék mondani, hogy az erkölcsiség nincs az állami szabályzathoz kötve. Vagyis ha valaki megszeg egy állami törvényt nem feltétlenül követ el bűnt. Mondok egy példát, hogy érthetőbb legyen. Ha az autópályán megyek, sietek és senki nincs rajta, ha 160-nal megyek 130 helyett, és tudom, hogy a kocsim kibírja ezt a sebességet, akkor nem követek el bűnt! Nem a KRESZ dönti el, hogy mik az erkölcsi szabályok. Persze ha majd egy rendőr megállít engem, joga van megbüntetni, mert ő nem az erkölcsiségre, hanem az állami szabályok megtartására figyel. Ennél a példánál maradva, akkor követek el bűnt, amikor a vezetésemmel – akár tartva a KRESZ szabályait, akár nem – vagy a saját vagy a többi ember életét kockáztatom. Jól figyeljétek: ez nem buzdítás arra, hogy megszegjétek a KRESZ szabályait, hanem pontosítani szeretném, hogy mi a bűn és mi nem, vagyis tudnunk kell a cselekedeteink erkölcsi értékét. 
Ez nem buzdítás a szabályok áthágására azért is, mert bár nem követünk el bűnt a cselekedeteinkkel, mégis jobb, ha megtartjuk a szabályokat, mint például a tábor alatt jobban működött az egész, amikor az emberek nem késtek el a találkozókról.
Egy utolsó dolgot hangsúlyozok, ami a szentleckében van: „a tanítást váltsátok tettekre” mondta Szent Jakab és utána néhány szeretet cselekedetet sorol fel. A tanítás váltsátok tettekre, vagyis egy olyan hit, ami csak dumálni tud, de az élet másképpen folytatódik, nem igazi hit. Az, hogy szeretjük Jézust és akarjuk követni Őt, annak a cselekedeteinkből kell kiderülnie. Ami nem azt jelenti, hogy nem hibázunk, ahogyan sokszor már megmondtam, hanem azt jelenti, hogy igyekszünk szépen élni Jézus kedvéért vagy szeretetéért, és amikor elesünk fájdalommal és bánattal fordulunk Jézushoz, hogy segítsen minket újra talpra állni és tovább haladni felé.
Kérjük tehát ezen a szentmisén, hogy egy kicsit jobban tudjunk figyelni a cselekedeteinkre és így csak azokat engedni, amik segítenek nekünk jobban megismerni és szeretni Jézust és az embereket.

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

ÉVKÖZI 21. VASÁRNAP

Ez az evangélium az egyik szöveg a szentírásban, ahol a legjobban látszik, hogy Jézus nem erőlteti azt, hogy őt kövessék az emberek, hanem mindig tiszteli a szabadságukat. Az olvasmánytól kezdve hallottuk, hogy Józsue sem erőltetette rá a népre, hogy kövesse Istent: megkérdezte, hogy kinek akarnak szolgálni. Tehát már Józsue próféta is tisztelte a nép szabadságát. 
De az evangéliumi történetben ez még jobban látszik. Jézus, miután azt mondta, hogy aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van (ez a múlt vasárnapi evangéliumban volt, de a mostani annak a folyatatása), a hallgatók közül a többség, mivel semmit nem értett, elkezdtek zúgolódni, őrültnek tartották Jézust, és eltávolodtak tőle. Próbáljátok elképzelni ezt a jelenetet. Csomó ember van Jézus körül, mint mindig, legalább addig, amíg csodákat művelt, majd egyszer megmondja a legnagyobb csodát, felhívja az emberek figyelmét egy felsőbbrendű igazságra és mit kap vissza? Azt, hogy az emberek megbotránkoznak rajta és elmennek, mindenki majdnem. Majdnem egyedül marad. Ott van pusztán csak az ő barátaival, az apostolokkal együtt (csak ők maradtak ott). És mit csinál? Nem fél attól, hogy a barátai is bolondnak tartják őt és elmennek, tehát nem próbálja magyarázgatni, hogy milyen értelemben akarja adni az ő testét és az ő vérét, nem próbálja magához ragadni az elmaradt kiscsoportot valami jópofa magyarázattal. Nem! Az ő szabadságukhoz fordul, azt kockáztatva, hogy egyedül marad, és azt mondta: „Ti is el akartok menni?”. Vagyis felhívja az apostolok figyelmét a tapasztalatukra, arra, hogy gondoljanak a Jézussal töltött időre, és a jót válasszák. Az egyházhoz való hozzátartozásunk is csak így hiteles.
Ez valóban a legnagyobb és a legszebb tulajdonsága a kereszténységnek: az emberek szabadok, nem kell követni Krisztust, hanem érdemes követni Krisztust.
Jézus ezen kérdésére Szent Péter, aki a csapatnak a legimpulzívabb tagja volt, ezt válaszolta: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje”. Amit más szavakkal így lehetne kifejteni: Jézus, mi sem értjük azt, amit mondasz, de megtapasztaltuk, hogy veled az életünk szebbé lett, hogy te egy olyan magyarázatot adsz mindennek, ami kimerítő, és nélküled nem tudnánk olyan szépen és értelmesebben élni, ahogyan most. E miatt nem akarunk elmenni tőled, akkor se, amikor mindenki elhagy téged. [Bár jól tudjuk, hogy majd, a Passió kezdetén, az apostolok is távolodnak Jézustól, de ez már más helyzet, mert a félelem nagyon befolyásolta a viselkedésüket]. Szóval Jézus nem félt kihívni az apostolokat és nem fél kihívni minket most: nem parancsol dolgokat, hanem inkább a tapasztalatunkra hivatkozik. Miért maradunk Jézussal? Miért maradunk továbbra is keresztények? Azért, mert így születtünk vagy azért, mert ezt parancsolta Isten?
Amikor a fiatalok lázadoznak a szüleik vallása ellen, nem mondom, hogy örülök neki, mert mégis fájdalmat okoz és törést, de legalábbis ez egy jó alkalom arra, hogy a felfedezzék az egyházhoz tartozás értelmét és – végülis – hasznát is. Kellene, hogy mindenki életében legyen egy pillanat, amikor megáll és végiggondolja az életét és megmondja: „igen, nekem sokkal jobb követnem Jézust, mint távolodnom tőle”. És miért; ha nem, akkor miért nem? Szóval a hit nem ésszerűtlen dolog!
Csak egy olyan hívő, aki a szabadsága alapján lett hívő, tud szilárdan ellenállni a gonosz csábításainak és talpon maradni az élet nehézségei közepette is.
Ez nekünk is egy fontos tanítás: csakis a szabadságra hivatkozva lehet hirdetni a jó hírt, és elvezetni az embereket Jézushoz.
Mesélek egy történetet, amit most nyáron éltem meg, amikor a szüleimnél voltam Caorléban.
Otthon voltam a szüleimmel és a kis unokahúgaimmal, két 5 éves kislány, ikrek, akiket a húgom pillanatnyilag „parkolt” a szüleimnél. Ebédkor mindenki leült az asztalnál kivéve az egyik kislányt, aki csibészkedett és a kanapén guggolt és semmiképpen nem akart ebédelni. Többször megpróbáltuk meggyőzni őt, hogy jöjjön ebédelni, de meg se moccant. Akkor elkezdtünk enni és egyszer az apukám elkészített egy kis falatot és a fekvő unokahúgomhoz nyújtotta. Ő felvette és megette. Én morgolódtam az apukám ellen, és azt mondtam neki, hogy az asztalnál kell enni, nem a kanapén; így nem jól neveli őt. De az apukám nem nagyon törődött a panaszszómmal, és egy idő után még egy kis falatot adott neki. Még egy kis idő elmúltával és még egy falatot adott neki, utána szépen megkérte őt, hogy jöjjön az asztalhoz ebédelni. A kislány felállt és az asztalhoz ment, és velünk ebédelt. Miért? Mert nem azért kellett mennie ebédelni, mert ez egy parancs, hanem azért, mert az ő teste igényli az ennivalót. És míg én csak a nevelés problémájával törődtem, az apukámnak viszont arra volt gondja, hogy a kislány táplálkozzon és a kis falatokkal, ébresztette benne az étvágyat és így elérte a célját, vagyis azt, hogy velünk ebédeljen.
Szóval az emberek szabadságára támaszkodni, ez a legfontosabb mód, amellyel lehet nevelni bárkit és hirdetni a jó hírt.
Kérjük, hogy mi is egyre jobban felfedezzük, hogy milyen jó a számunkra kereszténynek lenni, és így nem csak, hogy még jobban és szívesebben tudjuk követni Jézust, hanem a viselkedésünk is szentebbé válik, mert megéri követni és szeretni Jézust az egész életünkkel, mint lázadozni ellene a rossz cselekedeteinkkel.

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

ÉVKÖZI 19. VASÁRNAP

Nagyon nehéz Jézus számára az, ami az evangéliumban történik, de sajnos nagyon is aktuális. Akkor azért nem hittek abban, hogy Jézus az égből alászállt kenyér volt, vagyis Isten tápláléka, mert egy szegény családhoz tartozott, mert ismerték az anyját és az apját, egyszerűen, mert ember volt, vagy legalábbis csak annak látszott. Most is, amikor arról a Jézusról van szó, aki 2000 évvel ezelőtt cselekedett, akkor az emberek kétségtelenül elfogadják őt, és azt mondják, hogy jók szépek voltak a művei, példaadóan élt. Amikor viszont áttérünk az egyházra, akkor rögtön elhúzzák az orrukat és kezdenek zúgolódni ellene. Pedig Jézus vagy az egyházon keresztül van jelen, és a hívek által kézzelfoghatóan lehet megtapasztalni az ő jelenlétét itt és most, vagy hiába testesült meg, hiába szenvedte el a kereszthalált. De mivel Isten semmit sem csinál hiába, akkor egy olyan Jézus, ami ezen az egyházon kívül van, egyszerűen nem Jézus, hanem egy kép, ami valakinek csak a fejében van! Ez elég rettenetes, de sajnos – vagy inkább szerencsére – így van. Rettenetes az, hogy Jézus korlátozott, bűnös és gyenge embereken keresztül van jelen, ahogyan rettenetes volt kétezer évvel ezelőtt Jézusra nézni, akinek tudták a szármázását, akinek ismerték a szüleit és azt mondani: ez Isten!
De Isten ezt a módszert választotta ki, nem mást. Ő most is táplál minket az ő testével, tanít minket az ő szavaival és fizikailag vezet minket az ő karjaival, ami az egyház, az egyházi közösség. Aki azt mondja: én hiszek Istenben, de nem fogadom el az egyházat, akkor az ószövetségben marad, ahol Isten más módokon beszélt az emberekhez. Hallottuk ugyanis az olvasmányban, hogyan buzdította Illést Isten arra, hogy ne adja fel a nehézségben: egy angyal jelent meg neki, és szólt hozzá. Most az angyalok, bár nem látjuk őket, még vannak, de nem rajtuk keresztül beszél hozzánk, vagy vezet minket Jézus. Tehát aki Istenhez fordul, és akaratosan elkerüli az egyházat, végül is saját magához fordul, nem Istenhez.
Sokszor ilyen emberek azért távolodnak el az egyháztól és úgy panaszkodnak, hogy a keresztények ilyenek vagy olyanok (negatív szempontból), mert tényleg rossz tapasztalatuk van a keresztények kapcsán, mert sokszor úgy viselkednek, mint mindenki más, vagy még rosszabbul! 
E miatt a mai szentleckében jogosan buzdít minket arra Szent Pál, hogy „mint Isten kedves gyermekei, legyetek az ő követői, és éljetek szeretetben”. 
Követni Krisztust és szeretetben élni. Ezt a két dolgot nem lehet elválasztani egymástól. Vagy követjük Krisztust és akkor Őt az emberekben szeretjük, vagy nem igazán követjük Őt. 
Ha az én fiatalságomra gondolok, olyan pap volt Caorléban (az a falu, ahol éltem kiskoromban), akinek a viselkedése biztos nem volt sem vonzó, se nagyon lehetett látni rajta Jézus képe. Ő biztos követte Krisztust, de nem nagyon lehetett érezni az emberek iránti szeretetét. Most már meghalt, tehát nem akarok rosszul beszélni róla, de ha csak tőle függött volna, valószínűleg sose lettem volna keresztény. De ez nem csak, sőt nem mindenekelőtt a papokon múlik, mert ti vagytok azok, akik a világban vannak, és így mindenki előtt tesznek tanúságot a saját hitükről! Ezért fontos, hogy a kereszténységetek ne szűküljön le arra, hogy vasárnaponként járjatok misére, hanem a viselkedésetektől látszódjon, kihez tartoztok. Legyetek új emberek, akik vasárnaponként egy élő kenyérből táplálkoznak, de akik ettől kezdve új kritériummal használják az e világból való dolgokat, akikben a remény nem olyasvalamire irányul, ami mulandó, hanem akik az örök életre sóvárognak!
És ne féljetek, ha rosszul beszélnek rólatok. Mert, amikor nyilvánosan egy új élettel tesztek tanúságot a hitetekről, ha valaki zúgolódik ellenetek, tudjátok, hogy ez Jézussal is megtörtént, és ő biztos hiteles volt. Tehát ne csüggedjen a lelketek, hanem még buzgóbban kövessétek Jézust és szeressétek az embereket, azokat is (vagy főleg azokat), akik zúgolódnak.
Az ember ugyanis arra vár, hogy szeretve legyen és sokszor, amikor a keresztényekkel találkozik, olyan emberekkel találkozik, akik sajnos csak ítélkeznek fölötte, a hibáira vagy a rossz viselkedésére hivatkozva, és nem szeretik őt. Jézus viszont annyira szerette az embert, hogy akkor adta az életét érte, amikor még távol volt, amikor még nem hitt benne.
Kérjük, hogy egyre jobban váljunk hasonlóvá Krisztusoz, főleg azzal, hogy mi követjük Őt. Így az ő szeretetét rajtunk keresztül meg fogják tapasztalni az emberek és meg fognak térni. Ha viszont zúgolódni kezdenek, akkor tudjuk, hogy az nem ellenünk, vagy az egyház ellen, hanem Krisztus ellen van, és akkor kérjük Jézustól az ő türelmét.

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

ÉVKÖZI 18. VASÁRNAP

A mai olvasmányok pláne az evangélium egy nagyon fontos dologra figyelmeztetnek bennünket: arra, hogy bennünk sok vágy van, de nem minden vágy helyes és főleg nem minden vágynak van ugyanaz az elsőbbsége.
Kezdjük az olvasmánnyal: Izrael éhezik, vagy egy olyan eledelre vágyik, ami Egyiptomban volt, és ott a pusztában nincsen. Az a baja, hogy nem veszi észre, hogy a pusztában biztos nincsenek húsos fazekak vagy kenyér, de ott legalább szabadon jár. Ez két fontos dologra tanít minket: az első, hogy a szabadság nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden bajtól megszabadulunk. Bár igazából Egyiptomban a zsidók foglyok voltak, és embertelenül dolgoztak, tehát fontosabb volt a számukra elmenni onnan, még akkor is ha igaziból a pusztában se éltek kényelmesen.
A másik fontos tanítás, hogy bár a húsos fazék nem fontosabb a szabadságnál, a nehezebb helyzetben ezt rögtön elfelejtették, elfelejtették mennyire sanyargatták őket az egyiptomiak, és visszavágytak az ottani ennivalóra, mintha az fontosabb lenne a szabadságnál. Tehát fontos, hogy sose felejtsük el, hogy miért mentünk bizonyos utakra, miért választottunk bizonyos dolgokat, és főleg akkor kell emlékezni rá, amikor a helyzet nehezebbé válik.
Az evangéliumban is ez történik, vagyis az emberek másodlagos vágyakat követnek. Jézustól is kapnak megrovást, mert folyamatosan követik őt, de nem azért, mert csodákat művel, hanem azért, mert ingyen kapnak tőle ennivalót és gyógyulást. De Jézus megmondta nekik, hogy ne az legyen a gondjuk, mert ha táplálja vagy meggyógyítja is őket nem azért teszi, hogy megkímélje őket az élet fáradtságától vagy nehézségeitől, hanem hogy mutasson egy utat, amin járva jobban szemben tudnak nézni ezekkel. Ez az út maga Jézus, hogy higgyenek benne.
Nem csak régen volt ez így, hanem velünk is megtörténik: sokszor olyan vágyak vannak bennünk, amik csalók, és elterelik a figyelmünket a lényegről. Szent Pál is figyelmeztet minket erre: „vessétek le a régi embert, akit a csalóka vágyakozások romlásba döntenek”. Tehát vannak vágyak bennünk, és ez jó, de nem minden vágy segít nekünk jól élni. Ezért így folytatja Szent Pál: „Öltsétek magatokra az új embert, aki az Istenhez hasonló, igaz és valóban szent teremtmény”.
De mit jelent magunkra ölteni az új embert? Az evangéliumban van a válasz: „én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, és aki bennem hisz, soha nem szomjazik”. Vagyis az új ember az az ember, aki követi Krisztust, aki táplálkozik belőle, mert megtapasztalta, hogy így az élete jobbá válik, szebb lesz, jobban kiteljesedik.
 Ellenben egyre gyakrabban tapasztalom, hogy vannak olyan házasok, akik beleszeretnek valaki másba, elhagynak csapot-papot, tojnak a házastársukra, a gyerekeire és az újabb szerelmükkel élnek. Aztán így mentegetik magukat: „miért nem szabad megtennem ezt, amikor erre vágyom, és így érzem magam boldogabbnak?”, és én erre azzal válaszolok, hogy „ez meddig lesz így (hogy boldogabb leszel a másik emberrel), mert biztos a házastársaddal is így volt az elején. És milyen áron teszed ezt? Gyakorlatilag tönkreteszed a családodat azért, hogy a nemi szerved vezessen téged (mert végül is erre szűkíthetjük le az egészet)!
De ha ez csak egy látványos példa, a mindennapunkban kisebb dolgokkal is el lehet követni ugyanezt a hibát.
A vágyakról Jézus az éhség képével beszélt az evangéliumban, és azt mondta: ”én vagyok az élet kenyere, aki hozzám jön, többé nem éhezik, és aki bennem hisz, soha nem szomjazik”. Ez nem azt jelenti, hogy aki követi Jézust, mondjuk mi keresztények, abban nincsenek már vágyak. Ez nem buddhistavallás, ahol a csúcs az, ha az ember semmit sem érez, semmire nem vágyik. Ellenkezőleg, Jézus felmagasztalja az emberségünket teljesen így, ahogy van, minden vággyal együtt, de azt is mondja, hogy ezekre a vágyakra, csakis őbenne találhatjuk a választ. Semmi más nem lesz elég. Csak Jézusban tudjuk eloltani a mi szomjúságunkat és éhségünket. Kamasz koromban volt egy mottóm: „Noooo Limits!”, mert mindazt kerestem, ami felülmúlja a normális életet, ami ingert okoz, ami túllép a korlátokon. Ezért is másztam magas és nehéz hegyeket, ezért ugrottam az ejtőernyővel, ezért akartam menni egy olimpiai bobbal (4 g, amikor kanyarodik), vagy egy MIG29-cel (jó gyors vadászgéppel, benne viszont 7 g van, amikor kanyarodik). Szóval sok vágy volt bennem, extrém is, és persze a nők iránt is, de ezekre nem találtam a kimerítő választ, addig, amíg nem találkoztam bizonyos emberekkel, akikben láttam egy szép életet, mert Krisztusba voltak öltözve.
Elkezdtem követni őket, és – röviden – itt vagyok, és boldog vagyok! Nincsenek bennem vágyak? Hogyne! De emlékezve arra, ami történt néhány évvel ezelőtt, vagyis visszaemlékezve a csodákra, amiket Jézus művelt velem, amikor elkezdtem komolyan követni őt, akkor Vele együtt igyekszem eltaszítani azokat a vágyakat, amik eltérítenek erről a jó útról, és továbbra követni Őt, akiben minden igazi és jó vágyam beteljesedik.
Kérjük tehát ezen a szentmisén, hogy mi is ebben a társaságban, az egyházi közösségben mindig tudjunk találkozni olyan emberekkel, akik Krisztusba vannak öltözve és segítenek minket követni őt. Így felismerve és követve azokat a vágyakat, amik fontosabbak az életünkben, szabadabban és boldogabban fogunk élni.

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

ÉVKÖZI 14. VASÁRNAP

A mai vasárnapon az Egyház egy szép párhuzamot von a szentlecke és az evangélium között, Szent Pál és Jézus között. A szentleckében egy szenvedő Szent Pál mutatkozik meg, aki többször azt kéri Jézustól, hogy ne kelljen gyötrődnie a testében (igazából nem lehet tudni, mi baja volt, de biztos sokat szenvedett e fájdalom miatt, és ez legyengítette őt), de Jézus azt válaszolja neki, hogy „elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében”. Az evangéliumban viszont, Jézus úgy mutatkozik meg, mint egy egyszerű ember – az ács fia –, aki viszont nagyon bölcsen beszél és csodákat visz véghez. Tehát a szentleckében egy erős embernek – Pál biztos nem volt egy vézna fickó – a gyengesége látszik, a korlátja, az evangéliumban ellenben egy egyszerű ember – az ács fia – Isten bölcsességét és erejét mutatja meg. Mind a két esetben azt lehet észrevenni, hogy mi valóban az ember értéke! Pál nem azért értékes, mert erővel tudja vinni véghez mindazt, amit szeretne, és Jézus nem azért kevésbé értékes ember, mert ő csak az ács fia. Ezekben a történtekben diadalmaskodnak az erények. Pál nem tud gőgösködni, mert a fájdalom miatt gyengévé vált, hanem alázatosan rá kell hagyatkoznia Jézusra, tőle kérni az erőt. A Jézusról elhangzott szöveg viszont le akarja rombolni azt a gőgösséget, ami olykor bennünk is van, amely szerint az embereket egy puszta emberi mércével mérlegeljük, és elhamarkodott ítéletet hozunk fölöttük (akkor az ács volt a lebecsült ember, most a kukás lehetne!). De miben áll akkor az ember értéke? Az olvasmány segít nekünk, mert benne Ezekiel próféta magáról beszélve ezt mondja: „Az Úr megszólított engem, a Lélek eltöltött… az Úr beszélt hozzám. Ezt mondta nekem: „Emberfia, elküldelek…”. Az ember értéke az, hogy Isten teremtette és az, hogy egy különleges feladata, küldetése van, amit szintén Istentől kap. Sokszor ez a feladat magasabb az erejénél (ahogyan Szent Pálrel történt), de így még jobban látszik, min alapszik maga az ember, az ő értéke: ha Isten nem tartja főnt őt és nem ad neki erőt, kegyelmet és értelmet, az ember leroskad és lehet a leghíresebb vagy legerősebb ember a világon, ez nem fog segíteni neki túllépni a nehézségeken. Ezért jelentette ki Szent Pál ezt: „amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős, mert Krisztus ereje lakik bennem”! Giussani atya azt mondta: „minden erőnk egyszerűen abban áll, hogy felismerjük Krisztust, akihez tartozunk, aki ebben a pillanatban is alkot minket”. Ebben rejlik a nyugalmunk és a reményünk forrása: felismerni, kihez tartozunk, vagyis ebben a pillanatban is ki ad nekünk életet, létet. Sajnos olyan magától értetődőségben szoktunk élni, ami miatt már semmin sem vagyunk képesek meglepődni. Ennek a magától értetődőségnek a következménye az, hogy úgy tűnik, minden rendben van, viszont, amikor valami nem úgy megy, ahogyan szeretnénk, amikor valami megváltozik abból, amihez már hozzá vagyunk szokva, akkor itt a világ vége, akkor Isten a gonosz, mert megengedi a rossz dolgokat, holott ha lélegzünk, élünk és csomó mindenünk van, ezt csak Istennek köszönhetjük! Múlt héten Lourdes-ban voltam és félelmetes volt a szegénység és az egyszerűség, amiben Szent Bernadett élt. Amikor éhínség jött Lourdes-ba, akkor egy olyan lakásba költözött el Bernadett a családjával, ami 16 négyzetméteres nagyságú volt és összesen nyolcan laktak benne (6 testvér és a szülők). Mégsem panaszkodtak, elfogadták azt a helyzetet és örültek annak, hogy van hol lakniuk és hálásak voltak érte Istennek. Miért volt ez így? Mert nagy volt a hitük! Óriási volt a bizalmuk Isten gondviselésében. Ez az a dolog, amit Jézus kér tőlünk: hittel éljetek, bízzatok bennem, mert én nem hagylak cserben! Ne keressétek csak e világ javait, mert azok nem tesznek boldoggá titeket. De ehhez hit kell, és ha nincs elég hit bennünk, ezt a hitet is kérnünk kell. Ahol az emberek nem hisznek, ott Jézus sem tud mit csinálni, hallottuk ugyanis az evangéliumban, hogy a hitetlenségük miatt, „csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel”. Visszatérve az elejére, csakis a hit által lehet helyesen nézni az embereket, igazi módon értékelni mindenkit, nem a szociális állapota vagy képessége alapján. A hit lehetővé teszi, hogy az ember azt ismeri fel mindenekelőtt, hogy ő olyan lény, aki nem elég magának: neki szüksége van Istenre, Isten erejére, mert egyedül nem tudna szépen élni. Következésképpen, amikor a másik gyengeségével, vagy korlátjaival, vagy hibáival néz szembe, nem ítéli el őt, hanem ha módja van rá, inkább segít neki jobbá lenni, kérni Jézust, ráhagyatkozni. Kérjük tehát, hogy úgy, mint Szent Pál, mi is egyre jobban érezzük, hogy elég nekünk Jézus kegyelme: ha Ő velünk van, más szükségünk nincsen. Az embertársainknak is segítsünk felfedezni ezt az egyetlen értéket, amitől az ember valóban ember.