Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

ÉVKÖZI 3. VASÁRNAP

A mai olvasmányok a hívatásról szólnak. Isten egy feladatra hívja az embereket, olykor valami nagyon különleges feladatra. Régen, mielőtt Jézus el jött volna, Isten a prófétálásra hívta meg az embereket, akiknek sokszor nem volt könnyű dolguk (elég Jónásra gondolni). Jézus idejében viszont maga Jézus szólt az emberekhez, és megkérte, hogy kövessék őt (hallottuk ezt az evangéliumban); és most is hívja az embereket Isten, továbbra is folytatja ezt úgy, hogy valami eseményen keresztül, vagy valakin keresztül, arra vonzza az illetőt, hogy az egész életét odaadja az Isten országának építésére ebben a világban.
Mi a feladata annak, akit hív Jézus? Sok különböző feladat van, de van egy közös mód, amellyel bármi feladatot véghez lehet vinni. Ez a mód az, amit a szentleckében hallottunk. De előbb meg kell értenünk ezt a szentleckét, mert nagyon fontos, de ugyanakkor nem egyértelmű a jelentése.
Ezt hallottuk: „akinek van felesége… mert ez a világ elmúlik”. Mit jelent úgy megélni ezeket a dolgokat (a feleséget, a lelkiállapotokat – sírást és örömöt –, a vásárlást és a használatot), mintha nem lennének? Mert ha ezek a dolgok nincsenek, akkor vajon élőnek tarthatjuk-e az embert? Ez nem egy „buddhista” hozzáállás az élethez az, hogy úgy élünk, hogy megsemmisítjük az érzéseinket? Három sorról van szó, de jól kell értenünk, mert különben nagyon félrevezetnek minket.
Ha én az életemre gondolok, akkor úgy élni mintha nem volna feleségem nem nehéz, mert nincs is feleségem. De nem sírni vagy nem örülni, amikor szomorú, ill. vidám dolgok történnek ez már kemény és nem is nagyon emberi. Igazából Szent Pál nem azt akarja tőlünk, hogy érzéketlenül éljünk, vagyis úgy, hogy ne figyeljünk az érzéseinkre, és ne engedjük, hogy ezek befolyásoljanak minket.
Arra utal Szent Pál, hogy más, új módon kell megélnünk ezeket a dolgokat: körülményeket, kapcsolatokat és érzéseket.
Új módon megélni mindent, úgy élni, hogy a végső célunk ne az legyen, amit csinálunk. Nem azért élünk, hogy valaminek örüljünk, hogy vásároljunk és használjuk a dolgokat, sem azért, hogy feleségül vegyünk valakit vagy férjhez menjünk. Ezek mind eszközök, amik elvezetnek minket az igazi életre, a valódi boldogságra. De ez nem azt jelenti, hogy nem kell élnünk, nem kell éreznünk… hanem másképpen kell megélnünk mindent, mélyebb tudatossággal.
De mi köze van ennek az életmódnak az Istentől kapott meghíváshoz?
Ha így élünk, vagyis annak tudatában, hogy mi az életünk célja, akkor nem fogunk ragaszkodni a dolgainkhoz úgy, mintha olyanok lennének az életünkben, amelyek nélkül nem tudnánk élni.
Amikor így élünk, mindentől szabadabban tudunk élni, és ha Isten egy különleges útra hív minket, akkor nem lesz nehéz otthagyni a cuccainkat, az elfoglaltságainkat és követni őt, mert az – Jézust követni – lesz a legfontosabb dolog az életünkben. És aki követi Jézust nem csak, hogy semmit nem veszít el abból, amije van, hanem százszorosan kapja vissza azt, amit érte elhagy. Ha ismét az életemre gondolok pl., akkor ez teljesen nyilvánvaló. Mekkora családom lett, amióta elhagytam a kis családomat Jézusért. Milyen óriási távlatok nyíltak ki előttem, amikor lemondtam a kis projektjeimről (én is egy normális családot akartam építeni) és elfogadtam Isten hívását.
Most ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden fiatalnak papnak vagy apácának kell mennie, de ha erre a pályára hívja őket Jézus, ez csak akkor lesz elfogadható tőlük, ha világos lesz az életük célja, vagyis ha már úgy élnek – vagy legalábbis igyekeznek – ahogyan Szent Pál mondta a szentleckében. És nem kell félni: ha az ember ezzel a nyitottsággal és egyszerűséggel él, amikor Isten valami különleges útra hívja őt – akár a legkeményebbre –, akkor a meghívott örömmel fogja elfogadni. De nem feltétlenül csak különleges utakra kell gondolnunk. Képzeljétek el, hogy milyen lenne egy házaspár élete, milyen család alakulna ki, ha a szülők úgy élnének, ahogyan Szent Pál mondta. Mennyire tisztább lenne a köztük való szeretet. És ha a fiatalokra is gondolok, hány fiatal szívesen és boldogan adná oda az életét, hogy megvalósuljon Jézusnak a rá vonatkozó terve. Általában a fiatalok azt gondolják, hogy odaadni az egész életet Istennek és a szüzességben élni, nem házasodni, egy nagyon különleges út. Ez igaz, különleges, mert különlegesen szép! Nem mondom, hogy gondok nélküli, de gyönyörű!
Kérjük tehát, hogy minél jobban tanuljunk meg élni ezzel a szabadsággal, amelyre buzdított ma minket Szent Pál. És imádkozzunk, hogy így élve az emberek bátorsággal lépjenek arra az útra, amelyre Jézus hívja őket, akkor is, amikor egy különleges feladatra vannak meghívva úgy, ahogyan az apostolok, Jézus szavaira teketória nélkül otthagyták a hálójukat (ami számukra a létfenntartás eszköze volt, mert mivel halászok voltak, abból éltek) és követték őt!

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

ÉVKÖZI 2. VASÁRNAP

Az evangélium ma a kereszténység kezdetét írja le. Próbáljuk meg elképzelni ezt a jelenetet: ott áll keresztelő szent János, aki vízzel kereszteli meg az embereket. Egyszer messziről látja Jézust és elkezd kiabálni: „Nézzétek, az Isten Báránya!”. János és András ott álldogálnak a közelben, hallják János szavait és látják, hogy kire mutat. Kíváncsiságból Jézushoz szegődnek, hogy megismerjék őt. Ha tovább képzeljük ezt a jelenetet, akkor látjuk Andrást és Jánost, akik utolérik Jézust (aki már hazafelé tartott). Ő hirtelen megfordul, látja ezt a két embert, és megkérdezi tőlük: „Mit kívántok?”. Érdekes ez a kérdés: „mit kívántok?”, nem azt mondta nekik, hogy pl. kit kerestek vagy mit akartok tőlem, hanem mit kívántok, úgy, mint egy apa, aki a gyerekéhez fordul, és valamivel szeretné megjutalmazni őt. A válasz még érdekesebb: az apostolok nem kérdezik tőle, hogy ki vagy, mit csinálsz, mivel foglalkozol vagy, hogy Keresztelő János miért nevezett téged Isten Bárányának, hanem azt kérdezik: „Mester, hol laksz!”. Ez a válasz/kérdés igen érdekes, de érthető is. Ha erre a történetre a két apostol logikájával nézünk, akkor, azért volt a legfontosabb dolog azt megtudni, hogy hol lakik Jézus, mert ha aztán kiderül róla, hogy ő egy olyan valaki, aki valóban fontos, valóban az Isten Báránya, akkor tudni, hogy hol lakik azt jelentette a számukra, hogy továbbra is tudják tartani vele a kapcsolatot, hogy, amikor szükségük lesz rá, akkor el tudnak menni.
Ebből egy fontos tényt tanulunk: van egy hely, ahol találkozhatunk a Megváltónkkal. Ilyen értelemben fontos a templom. Azért fontos, mert így a misét például, egy olyan helyen mutathatjuk be, ami állandó, és tudjuk, hogy ezen a helyen (a templomban) – a mise rendje szerint – Jézus mindig vár minket, mert szeretne találkozni velünk, tanítani és táplálni minket.
De a templomon kívül az otthonunk is fontos, mint az a hely, ahol Jézus továbbra is szeretne lenni jelen közöttünk. Persze nem abban a formában van jelen, amilyen a templomban van (az eucharisztiában), de mégis azzal az emberrel, aki velünk lakik, azokkal a gyerekekkel, akik a családunkhoz tartoznak, Jézus tovább buzdít minket hittel élni, elfogadni és szeretni őt. Most a házszentelés időszaka is van, és az a szertartás pont erre a dologra emlékeztet minket.
Egy másik fontos dolog, ami előjön a mai olvasmányokból, és amelyre az egyház ma szeretne tanítani minket az, hogy a kereszténység egy találkozással kezdődött el.
De most hogyan lehet továbbra is találkozni Jézussal? Úgy, ahogyan János és András idején, vagyis úgy, hogy figyelünk a dolgokra, hogy nem tompán élünk. Biztos csomó ember volt Keresztelő Szent János körül, mert elég híres volt annak idején, de mégis csak két ember figyelt rá, vette komolyan az ő szavait és érdeklődött az iránt az ember iránt, akire mutatott, és akit Isten Bárányának nevezett. Az olvasmányban is hallottuk a figyelemnek egy másik történetét: Sámuel hívását. Isten többször szólította őt, ő mindig elfogadta ezt a szót és elment Élihez azt gondolva, hogy ő beszél hozzá. Végül, amikor Éli megértette, hogy valószínűleg az Úr az, aki szól hozzá, akkor ezt elmondta Sámuelnek. Így, a következő szólítástól kezdve, Sámuel az Isten szavait fogadta el, és nem hagyta, hogy akár egy szót is meghiúsuljon; így szépen növekedett és az Úr mindig vele volt.
Hányszor történik a mi életünkben is, hogy valaki szól, valami történik, ami Istenre hívja fel a figyelmünket, de mi inkább csak a saját problémainkkal szeretnénk foglalkozni, a saját kötelességeinkkel és nem vagyunk nyitották elfogadni Isten szavait. Azt nem vagyunk készek elfogadni, hogy azon a bizonyos emberen vagy történeten keresztül, Isten beszél hozzánk, mert szeretne segíteni nekünk abban, hogy új szemmel nézzünk valamire/valakire, hogy szentebben éljünk meg mindenféle eseményt. Hányszor szeretnénk elmenekülni hazulról, mert tele van a hócipőnk a családdal, a gyerekekkel és akár a templomban is elbújunk, felüdülést keresve? Sajnos, vagy szerencsére, de egy mindenkinek és mindennek szóló fontos szabály van: ha az otthonunk nem válik templommá, egy idő után börtönné fog válni! Jól kell értenünk ezt az állítást. Nem abban az értelemben kell templommá válnia az otthonunknak, hogy szenteltvíztartót teszünk a bejárathoz, hogy valahová helyezzünk egy tabernákulumot, hogy tele legyenek a szobák képekkel és szobrokkal, amik szenteket ábrázolnak. Ez – az én érzékenységem szerint – nem csak, hogy nem helyes, hanem ízléstelen is! Az otthonunknak abban az értelemben kell templommá válnia, hogy az egy olyan hely legyen, ahol Krisztus van jelen, ahol a legjobban tudjuk gyakorolni a hitünket, illetve az erényeinket, ahogyan erről különösen a szentlecke beszélt, amikor a test tisztaságáról szólt.
Azzal kezdtem el ezt a prédikációt, hogy a mai evangélium a kereszténység történelmének kezdetét írja le. Kérjük, hogy az életünkkel, a templomunkkal, az otthonunkkal és a közösségünkkel ennek a történelemnek a folytatását írjuk, és ne a befejezését. Vagyis kérjük, hogy rajtunk keresztül, és ott, ahol élünk, Jézus továbbra is találkozhasson az emberekkel és így megválthassa őket.

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

URUNK MEGJELENÉSE (VÍZKERESZT)

Az evangéliumi jelenetben hallottunk egy királyról, Heródesről, aki megrémült, amikor meghallotta, hogy született egy másik király, a zsidók királya. Tovább olvasva az evangéliumot kiderül, hogy Heródes tudta vagy legalábbis sejtette, hogy ez az újszülött király a Messiás, mert erről kérdezte az írástudókat és a főpapokat. Tehát Heródes eleve félt a Messiástól, anélkül, hogy ismerte volna őt. Sejtette, hogy ennek az embernek óriási hatalma van. Olyannyira félt tőle, hogy félelemből, ahogyan hallottuk néhány nappal karácsony után, azt a rendeletet adta katonáinak, hogy öljenek meg minden 2 éven aluli kisfiút. De mi volt a végső indoka ennek a viselkedésnek, ennek a félelemnek? Az, hogy elveszítheti a hatalmát, a királyságát, az emberek hódolatát.
Mi szerencsére nem ilyen szintén élünk, de sokszor minket is elfog a félelem valami miatt, és ez végső soron annak jele, hogy nem bízunk eléggé a Messiásban, Jézusban, aki tényleg nagyon hatalmas és bármit megtehet, ami javunkra válhat.
Nagyon érdekes a félelem témája: a félelem olykor csupán esendő emberi viselkedés és így érthető. Például a Getszemani kertben maga Jézus félt a haláltól, a saját halálától és kérte az Atyjától, hogy ha lehetséges, múljon el tőle az a kehely (ami a halál szimbóluma volt: régen azoknak, akiket halálra ítéltek, egy kehelyből kellett inniuk, ami tele volt mérgező itallal).
De ha a halál esetében érthető az ember félelme (akár a Jézusé is), ami, a királyságot illeti, az csak gonoszság, irigység és Heródes viselkedése, tényleg csak azt a becsvágyat, azt az uralkodásvágyat fejezi ki, amit sokszor bizonyos politikusokban is látunk. De nem kell feltétlenül a parlamentbe menni ahhoz, hogy találkozzunk ilyen emberekkel, elég otthon maradni és belenézni a tükörbe, mert olykor mi magunk is ilyenek vagyunk. Persze nem azon a szinten, hogy ölnénk a hatalomért, de azért gőgösségünk alattomosan és határozottan dolgozik bennünk és ahelyett, hogy a békét, az egységet és a közösséget keresnénk a másik emberrel, inkább háborgunk ellene, mert félünk, hogy a másik miatt valamit elveszítünk abból, ami hozzánk tartozik.
Heródes rossz példája után most figyeljük meg, hogy ki viselkedett helyesen? A napkeleti bölcsek, akik nem csak elmentek hódolni Jézus előtt, hanem tudva, hogy Heródes rossz szándékúan akart találkozni Vele, a hazafelé úton nem mentek el közölni a történteket Heródessel, ahogyan tervezték az utazás elején, hanem más úton tértek haza.
Szóval ma Jézusnak, a mi Urunknak megjelenését ünnepeljük és az olvasmányokból azt láthatjuk, hogy milyen reakciót vált ki az emberből ez esemény. Örömöt azokból, akik várták a messiást, várták a Megváltót; hallottuk ugyanis ezt az olvasmányban, ami így kezdődött: „Kelj föl, és tündökölj, Jeruzsálem, mert elérkezett a világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted”; gyűlöletet pedig azokból, akik senkit nem vártak, mert csak azzal foglalkoztak, hogy megvédjék a saját érdeküket (mint Heródes, a főpapok vagy az írástudók). 
Mi itt vagyunk a templomban, és ez jó, mert azt mutatja, hogy most a mi érdekünk az, hogy Jézussal találkozzunk, mert szeretnénk, hogy jelen legyen a mai napunkban és így az egész életünkben is.
Itt és most lenni azt jelenti, hogy Jézus már megjelent közöttünk, de ez a megjelenés nem szűnik meg később, amikor haza fogunk menni. Továbbra is jelen van Jézus, amikor őhozzá fordulunk, amikor kérjük őt, amikor várakozunk őrá. Sőt igazából Jézus megjelenése az életünkben attól függ, hogy Ő mennyire érdekel minket, és mennyire szeretjük azt, amit ő hozott a világba.
Az Urunk megjelenésének ünnepe tehát főleg arra tanít minket, hogy a mi érdekünk Jézus érdeke legyen, mert ha nem esne egybe ez a két érdek, akkor nem csak, hogy nem törődnénk Jézussal, hanem egyenesen zavarna minket úgy, ahogyan Heródest is zavarta.
A mai napon a vizet is megszenteltük, mert Jézus megjelenése több módon mutatkozik meg. Az egyik az, hogy jóvá teszi a dolgokat. Mert a víz a megváltás történelmében mind a rosszat, mind a jót képviseli. De amikor Isten megszentel egy bizonyos dolgot, akkor az csak a jót szolgálja. Tehát azért szenteltük meg a vizet, mert azzal Jézus megtisztíthat minket a bűntől (legalábbis a bocsánatos bűntől, a halálosnak mindenképpen szüksége van a gyónásra), és ezen túl emlékeztet minket a keresztségünkre is, amely által újjászülettünk, és új életet kezdtünk el Jézussal együtt az Ő Egyházában.
Kérjük, hogy Jézus megjelenése alkalmából örömmel teljék el a szívünk, mert tényleg velünk van a Megváltónk, és kérjük, hogy félelem nélkül mindig keressük azt, ami Jézus érdeke, mert végülis ez a mi igazi javunkkal esik egybe.

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

SZŰZ MÁRIA, ISTEN ANYJA (ÚJÉV)

Ma egy új év kezdődik, és az egyház Szűz Mária ünnepével kezdi el az évet. Azért teszi ezt, mert ahogyan a megváltás története is Szűz Máriával kezdődött, úgy minden év kezdetén is Szűz Mária legyen az, akivel belépünk az újesztendőbe. Ő legyen a példaképünk és a szószolónk.
Azt hallottuk az evangéliumban, hogy „Mária pedig szívébe véste (a pásztorok) szavait, és gyakran elgondolkodott rajtuk”. Az év kezdetén Szűz Mária buzdít minket elgondolkodni azon, ami velünk történik. Egyrészt azért, mert ez egy egyszerű, de fontos módszer ahhoz, hogy ne legyünk felszínesek, hanem mélyebben értsük meg azt, ami forog körülöttünk. Másfelől pedig elgondolkodni azon, ami velünk történik, abban segít, hogy tartósabban maradjanak az emlékezetünkben a fontos események. Mert sajnos az ember elég gyarló és sokszor nagyon könnyen elfelejti azokat a jó dolgokat, amiket kapott, azokat a jó eseményeket, amiket megélt. Ez főleg akkor történik, amikor a helyzet rosszra fordul és az ember hajlamosabb panaszkodni és akár káromkodni, mert úgy érzi, hogy Isten nem segít rajta, mint továbbra is bízni Istenben annak a jónak az alapján, amit már megkapott.
Jézus viszont nem csak, hogy nem hagy el minket a nehéz körülményekben, hanem ellenkezőleg, megáld minket! Ez az áldás, mint az Ároni áldás, amit az olvasmányban hallottunk, nem csak akkor van, amikor minden rendben megy, hanem mindig megkapjuk, amikor kérjük.
Mindig van ez az áldás fölöttünk, csak az a baj, hogy a bűn és a gonoszság miatt sötétnek látunk mindent, és nem tudjuk észrevenni, hogy a legrosszabb helyzetben is Jézus ott van és kinyújtja a kezét, hogy felsegítsen minket. A vakságunk vagy a feledékenységünk miatt ahelyett, hogy buzgóbban kérnénk őt, inkább panaszkodunk vagy háborgunk ellene.
Mert az is a bajunk, hogy úgy képzeljük el az áldást, hogy minden rendben van, nincsenek problémák. De ez nem áldás, ez halál. Az élet – és az elmúlt évben mindenki látta ezt – tele van sok problémával, mely folyamatosan kihívja a szabadságunkat, az értelmünket és főleg a hitünket.
 Nem létezik egy ember sem, egy élő, normális ember, akinek nincsenek problémai; viszont léteznek olyan emberek, akik bár ezer probléma közepette küzdenek, mégis derűsen, erősen, bátrán mennek előre útjukon és így szépen beteljesedik az életük. Szűz Mária is egy ilyen ember volt!
Szűz Mária számára az Úr angyala látogatása után biztosan egy egészen új élet kezdődött el, ahogyan pár vasárnappal ezelőtt mondtam, de ez az új élet nem egy gond nélküli élet volt, hanem fordítva, ezzel csomó új probléma született. Például az első az volt, hogy hogyan magyarázza meg a jegyesének, Józsefnek, hogy ő várandós lett a Szentlélektől?! Az elég ciki helyzet volt Máriának, de mégsem lett ürügy ahhoz, hogy panaszkodjon vagy háborogjon Isten ellen, vagy ahhoz, hogy kételkedjen Isten áldásában. Minden, ami vele történt alkalom volt arra, hogy még jobban keresse az Isten akaratát, ráhagyatkozzon az ő gondviselésére, szóval, hogy valódi hittel élje meg az élete körülményeit, nehézségeket és élményeket egyaránt.
Nekünk is egy újév kezdődik, új kihívások állnak előttünk, bizonyára sok nehézség is lesz és sok probléma, ami megoldásra vár. Hogyan szálljunk szembe ezekkel?
Követve Mária példáját. Ő egyrészt elgondolkozott azon, ami vele történt – és ez nagyon jó és nevelő viselkedés –, másrészt pedig ő nem menekült el ebből a világból csak azért, mert a világban élni nem mindig könnyű, nem mondta magának: jaj, de jó, Jézus velem van, csodálatos dolgok történtek velem és mást nem akarok tudni. Nem, ő teljesen élt az akkori világában, és követte a népe törvényeit. Ezért, Jézus élete nyolcadik napja elteltével, körülmetélte a gyermeket a zsidó szokás szerint, és engedelmeskedve az Úr angyalának Jézusnak nevezte őt. Tehát erre tanít minket Szűz Mária az év kezdetén: úgy éljük meg a körülményeinket, a munkahelyünket, a családunkat, a közösségünket, a sulinkat, a kapcsolatainkat, mint azokat a kivételes helyeket, amelyekben Isten hív minket, hogy megnyilvánuljon az Ő dicsősége.
Más szavakkal keresztényként élni nem azt jelenti, hogy elszakadunk ettől a világtól, hanem hogy ebben a világban élve engedelmeskedjünk Istennek, aki e világnak a teremtője!
Tehát ebben az újévben, a 2012. évben imádkozzunk, hogy tanuljunk meg egy kicsit szentebben élni, egy kicsit jobban tudjuk követni Jézust az egész életünkkel, és azt kérjük, hogy áldjon meg az Úr és oltalmazzon, ragyogtassa ránk arcát az Úr, s legyen hozzánk jóságos! Fordítsa felénk arcát az Úr és szerezzen nekünk üdvösséget!

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

KARÁCSONY

 Várakoztunk, imádkoztunk, türelemmel éltük meg az adventi napokat és most itt vagyunk élvezni ezt a pillanatot, ujjongani, mert a legelgondolhatatlanabb dolog megtörtént és újra megtörténik: Isten, a mindenható Isten megtestesült, olyan ember lett, mint mi vagyunk, hogy megváltsa emberségünket. Ezt meg elgondolni is elég nehéz! Arra, hogy Isten, Isten! a Teremtő, a Mindenható, a tökéletes, a teljes, a hiánytalan… törékeny csecsemő lett egy szegény családban (egy háza se volt, egy jászolba fektették és az élete első napjait egy istállóban töltötte el; ennek a fűtése egy marha és egy szamár lehelete volt pusztán). Ez egy óriási paradoxon! Úgy tűnik, hogy Jézus születésével Isten ellent mond a nagyságának, viszont – ellenkezőleg – ezzel éppen, hogy a teljes istenségét mutatta meg. Mert Isten nem úgy gondolkodik, mint az ember, aki az erő vagy a pénz alapján érzi magát nagynak vagy biztosnak. Istennek nincs szüksége ezekre. Mire volt szüksége Istennek? Szent emberekre, olyanokra, mint Szűz Mária, mint József, akik elsőként fogadták el az ő végtelen szeretetét és aztán tovább is adták mindenkinek. Az utolsó adventi vasárnapon azt láttuk, hogy Istennek szüksége van olyan emberekre, akik szabadon közreműködnek az Ő tervében. Ennek a legnagyobb példája Szűz Mária volt, amikor elfogadta az Isten akaratát, ahogyan a Magnificat szövege nagyon jól leírta. Ma ennek az elfogadásnak a következményét látjuk meg: Isten megtestesült, megszületett és az emberek között élt.
De ebben az elfogadásban mi is részt vehetünk. Az evangéliumban azt hallottuk, hogy „A világban volt [az Ige], és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt… mindazok azonban, akik befogadták, hatalmat adott…”. A világosság jött a világba, de a világ – legalábbis egy része – nem fogadta be ezt a világosságot, hanem inkább a sötétségben maradt. Mi itt vagyunk, és ez egy jó jel, egy jele annak, hogy mi befogadtuk Jézust az életünkbe.
Mert ugye meg lehet élni a karácsonyt anélkül is, hogy befogadnánk Jézust. Vagyis ha a mai világra nézünk, akkor csak a külső dolgokat vesszük észre, vagyis azt, hogy sok karácsonyfa van, hogy minden kirakatban sok színes doboz van, sok télapó... De mindennek a valódi eredete hiányzik. Mert nem rossz az, hogy az emberek szép ajándékokkal vagy nagyon laktató lakomákkal ünneplik Jézus szülinapját, de a baj az, hogy olykor, vagy sokszor a főszereplő kimarad a buliból.
Másfél hónapja pl., 40 éves lettem és a plébániai hívek egy óriási és szép bulit szerveztek nekem. Próbáltam elgondolkodni azon, hogy milyen lett volna az a buli, ha nem mentem volna oda, vagy – még rosszabb – ha én nem lettem volna meghívva erre az ünnepre? Biztos, hogy éppúgy lettek volna finom sütemények, a diavetítést is meg lehetett volna nézni, szóval nem lett volna lehetetlen nélkülem bulizni, de nagyon rosszul esett volna – nekem – tudni, hogy én végülis csak egy ürügy lettem volna a hívek szórakoztatására.
 A karácsonyt is lehet kétféleképpen megélni: vagy úgy, mint ürügyet a saját mulatságunkra, vagy úgy, mint ahogyan a híveim csináltak (ti csináltátok!), vagyis valóban ünnepelni Jézus szülinapját. 
Tehát ünnepeljük meg ezt a végtelen csodát: Isten megtestesülését, „az Ige testté lett és közöttünk lakott”, hallottuk az evangéliumban. Úgy ünnepeljük meg, hogy megpróbáljuk utánozni őt a szeretetében, mert az egyetlen cél, ami miatt eljött közénk az, hogy megtanítson minket az ő szeretetére. Azért vannak ajándékok, azért jönnek össze a családok legalább karácsonykor, azért igyekeznek az emberek jobban élni, mert Jézus erre tanított minket. Tehát kérjük ezen a szentmisén, hogy nagyobb legyen a tudatosságunk abban, hogy kit ünnepelünk valóban karácsonykor, és akkor Jézus is nagyon fog örülni neki (ahogyan én is örültem a szülinapi bulimnak) és a legnagyobb ajándékkal fog megajándékozni minket: az ő jelenlétével, az ő csodáival, az ő önzetlen és teljes szeretetével.