Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

ADVENT 2. VASÁRNAPJA

A múlt vasárnapi olvasmányok után, amelyek a várakozást és az utolsó időket emelték ki, ma arra buzdít minket az Egyház, hogy készítsük elő az Úr útjait, vagyis, hogy készüljünk az Úr második eljövetelére.
Az evangéliumban Keresztelő Szent Jánosról hallottunk, aki ezt megtette Jézus első eljövetelének idején. De Jézus, amikor fölment a mennybe, azt mondta: „Én veletek leszek az idők végéig.” Tehát mit kell várnunk? Mire kell készülnünk, ha Jézus már köztünk van? 
Jézus köztünk van, de még nem az ő teljes dicsősége, mert arra vár, hogy mi is készen legyünk, mindnyájan, az ő végleges eljövetelére. Ebben az időszakban Jézus a mi segítségünkre is számít ahhoz, hogy minden ember felismerje és kövesse őt. Tehát a készülődés számunkra igazából már missziót is jelent! 
Szent Pál is, amikor a filippieknek írt, ezt mondta: „örömmel emlékezem meg mindnyájatokról, mert az első naptól mindmáig közösséget vállaltatok az evangéliummal”. Az evangélium terjesztése az egyik legfontosabb mód, amellyel készülni lehet. Miért? Azért, mert amikor továbbadjuk a jó hírt, akkor ennek az értelmét is tovább kell adnunk, vagyis kénytelenek vagyunk mi magunk is mélyebben megérteni, hogy miben áll a hitünk, ki Krisztus a mi számunkra, és hogyan változik meg az életünk, amikor vele együtt töltjük az időnket vagy cselekszünk.
Erre a Pápa is folyamatosan buzdít minket: a Hit kapuja című dokumentumban azt állítja, hogy „a hit tartalmának ismerete lényeges ahhoz, hogy valaki teljes tudatossággal és akarattal elfogadhassa azt, amit az Egyház eléje tár”.
Tehát arra buzdít minket a Pápa, hogy mélyebben ismerjük meg Krisztust és így a belé vetett hitünk értelmes, jó és hasznos voltát is. 
Ez tényleg nagyon fontos. Egyszer, amikor még Rómában voltam és teológiát tanultam, elmentem vizsgázni, és a tanár megkérdezte tőlem, hogy mi a „közös érzék” Descartes fogalma elleni értelemben. Én ránéztem, gondolkodó pofát vágtam, és magamban erre azt válaszoltam: „egy tipikus tengeri hal, abbruzzói módra sütve, hasábburgonyával és cukkinival!” Aztán ránéztem a tanárra, és nem mertem kimondani, mert elég komoran szegezte rám a szemeit, várva a választ. Miután egy kicsit próbáltam rizsázni, észrevette, hogy fogalmam sincs, és akkor azt mondta, hogy vagy ad egy rossz jegyet, vagy jöjjek vissza máskor. Erre azt mondtam neki: jó lesz az a rossz jegy … ám ő azt a rossz jegyet sem akarta megadni nekem, és megbuktatott! Igazából azért nem akarta megadni nekem a rossz jegyet sem, mert elég fontos lett volna válaszolni tudni: az, amiről kérdezett, az egyik sarkalatos dolog volt az ő tananyagában.

De ha rossz is volt megbukni azon a vizsgán, mennyivel rosszabb az élet vizsgáján megbukni, mert a mi életünkben a sarkalatos dolog a hit, de ha nem tudjuk pontosan, miben áll, akkor Isten előtt nagyon kínos a helyzetünk! Azért is fontos, mert csak így tudjuk meggyőződéssel élni a hitet, élvezni azt és akkor buzgóbban is tudjuk továbbadni azoknak, akik nem hisznek.
Ezt a készülődést két ízben kell elvégeznünk: az egyik, hogy kezünkbe vesszük a Szentírást vagy a katekizmust, elolvassuk és tanulunk belőlük, mert ezek Jézusról beszélnek és megmagyarázzák a hitünket; de ezt a tevékenységet nem csak egyedül, hanem közösen is végezzük (itt ezen a plébánián több közösség van – korosztály szerint – amelyhez lehet csatlakozni). A másik, hogy gyakoroljuk a szeretetet, mert csak ebben a gyakorlatban lehet megérteni a hit hasznos, jó és szép voltát!
Mert ahhoz, hogy helyesen szeressünk, ismernünk kell a szeretett tárgyat, és ahhoz hogy ismerjünk valamit, szeretnünk kell azt. Ezért Szent Pál így folytatja a szentleckét: „könyörgök is azért, hogy szeretetetek egyre jobban gyarapodjon a helyes ismeretben és a teljes megértésben, hogy el tudjátok dönteni, mi a helyes”. Vagyis nagyon szorosan összeköti Szent Pál a hit megismerését a szeretettel és ezt az egységet a helyes döntések kritériumává teszi.
Vigyázzatok, mert ez döntő: az élet a helyes vagy helytelen döntés alapján maradhat meg vagy omolhat össze. Most nem azt mondom, hogy ha valaki hibázik, rosszul dönt valami mellett, akkor a számára világ vége van, minden ki lehet javítani, de nagyon meg tudja nehezíteni az életet egy-egy rossz döntés. Ezért még egyszer mondom fontos olvasni a Szentírást, mert így meg lehet ismerni Jézust, az ő életét, az ő hozzáállását az élethez. Emellett a katekizmus is fontos, mert benne össze van foglalva azt, amit 2000 éven keresztül az emberek tanultak a Szentírást olvasva, benne van az Egyház hagyománya és bölcsessége. De bármi más olyan szöveg is jó, ami szélesíti a Jézusról való ismereteinket, mint pl. a Hit Kapuja című pápai dokumentum. Egyszóval ezek olyan eszközök, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy helyes döntéseket hozunk az életünk során. Azt is ismétlem, hogy egyedül az ember még így is eltévedhet, nem elég elolvasni ezeket a szövegeket, nagyon fontos a közösségi élet is, járni egy közösségbe, ahol lehet vitatkozni ezekről a dolgokról, mert a többiekkel együtt, az ő tapasztalatuknak köszönhetően, lehet felfedezni azt az igazságot, amelyhez a magányos ember nagyon nehezen juthat el (mert általában csak a saját szempontjából nézi a valóságot). Továbbá a közösség egy konkrét alkalom arra is, hogy gyakoroljuk a szeretetet, mert egy közösségben mindig van olyan személy, akivel jobb kapcsolatban vagyunk és olyan is, akivel nehezebb az együttlét, de Jézus arra hív minket, hogy mindenkit szeressünk.
Akkor hát kérjük, hogy ezen a vasárnapon, ami már az advent közepén van, egyre jobban kedvet kapjunk úgy készülni a közelgő karácsonyra, hogy meg akarjuk ismerni Jézust, jó olvasmányokkal és élve a közösség életét. Így nem fogunk megbukni Isten előtt, mert helyes döntéseken keresztül, felkészülve fogunk megérkezni hozzá!

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

ADVENT 1. VASÁRNAPJA

Ma, az egyház szempontjából, egy új év kezdődik, és mi mással kezdődne,  mint a várakozással Jézus születésére, vagyis azzal az eseménnyel, amellyel az egész Egyház kezdődött! Persze teljesen csak a kereszt alatt született meg az Egyház, de mégis Jézus az, akin alapszik és így fontos megünnepelni az Ő születését, annyira, hogy mielőtt ünnepelnénk ezt a történést, föl kell készülnünk rá egy négy hetes időszakkal, vagyis az adventtel.
Ahogyan tavaly is mondtam már, érdekes az adventi első vasárnap evangéliuma, mert bár a mai nappal új évet kezdünk, az evangélium mégis az utolsó időkről szól. Ez azért van, mert amikor elkezdünk valamit, fontos tudatára ébredni, hogy hová akarunk kilyukadni, különben eltévedhetünk. Ez nem mindig egyértelmű. Például egyszer úgy indultam el innen, hogy a szüleimhez menjek, de egy másfél órás utazás után szemembe tűnt egy tábla az autópálya szélén: Győr! Mondtam, hogy hogy Győr? Mivel időnként Bécsbe szoktam menni, megszokásból ahelyett, hogy lefelé kanyarodtam volna, Szlovénia felé, fölfelé mentem, Bécs irányába! És csak későn vettem észre ezt, Győr környékén. Tehát végül Bécsen keresztül mentem Olaszországba, egy nagy kerülővel!
Az adventi időszak pont abban segít (vagy kellene, hogy segítsen), hogy ez ne forduljon elő, vagyis, hogy nem megszokásból éljük meg a karácsonyt. Az utazás alatt előfordul, hogy rossz útra térünk, és eltávolodunk a célunktól. Amikor viszont nem térbeli célról van szó, hanem időbeliről, mint a karácsony, akkor nehezebben lehet eltévedni, azért is, mert annyi reklám van, hogy nem lehet elfeledkezni róla. De ha nem téveszthetjük is el a karácsony időpontját, van egy sokkal nagyobb veszély: úgy élni meg ezt az ünnepet, mint a pogányok, akik csak az ajándékokra gondolnak, a pompás étkezésekre és arra, hogy legalább karácsonykor szeressük egymást (mintha a szeretet parancsszóra működne!, annyira farizeus ez a dolog!).
Ezért az Egyház, aki ismeri az ember gyengeségét, ezt az időszakot találta ki, amit adventnek is hívnak. Egy olyan idő ez, ami alatt felkészülünk erre a nagy eseményre, a karácsonyra. Ez a készülődés hogyan működik? Mit kell csinálnunk? Erre Szent Pál válaszol a szentleckével, és összefoglalva röviden azt mondja: Istennek tetsző életet éljetek. Vagyis? Mit jelent konkrétabban? Jézus folytatja a választ az evangéliummal: „el ne nehezedjék szívetek tobzódásban, részegeskedésben és az e világi gondokban”.
Szóval, ha jól értelmezem, akkor Jézus azt mondja, hogy nem szabad tovább bulizni?!? Valaki így fogja fel ezt a mondatot, de nem erre gondolt Jézus! El ne nehezedjék szívetek, mondta! Tehát nem az a fontos hogy bulizunk vagy nem, hanem az, hogy el ne nehezedjen a szívünk, ami viszont sok módon nehezedhet el, nem feltétlenül csak alkohollal, vagy tobzódással.

Miért nem szabad elnehezíteni a szívünket akármivel? Mert a mi szívünkben, és minden ember szívében is, van egy kincs, amit a tobzódás, a részegeskedés és még sok más dolog is eltakarhat. A szívünk kincse a vágyakozás. Minden ember a szíve mélyén, tudatosan vagy tudatlanul, Jézusra vágyakozik, az ő szépségére, igazságára, jóságára. De amikor szórakozottan, felszínesen él, akkor csak a pillanatnyi gyönyört keresi, elég a számára az ideiglenes élvezet. Egy ilyen ember sose fog rátalálni Jézusra, akkor sem, ha az orra előtt fizikailag jelenne meg, mint két ezer évvel ezelőtt, és mindig elégedetlen marad az élete során! 
Tehát hogyan lehet úgy élni, hogy a szívünk vágyait ne takarjuk el, hanem ellenkezőleg, úgy, hogy ezek kibontakozhassanak, és így Jézusban találják meg a beteljesedésüket? A tobzódás, a részegeskedés, stb., olyan dolgok, amelyek annyira szórakozottá tesznek minket, hogy ne halljuk már a szívünket, hanem csak bódult és állati módon próbáljuk használni az időnket. De őszintén szólva: ki az, aki azt állíthatja: „jaj de jó volt részeg lenni! Jó volt ezt vagy azt a marhaságot véghezvinni?” Van valaki, aki dacos módon azt állítja: „nekem jó így élni…”, de az ilyen ember nem a szívére hallgat, hanem a reklámra, ami erre ösztökéli, de ismétlem: egy ilyen embert sem láttam sem elégedettnek, sem boldognak.
A fegyverünk ez ellen a hiba ellen az egyszerűség, a lélek szegénysége.
Ezért nagyon fontos az adventi időszak, mert ez alatt alkalmunk van gyakorolni ezt a lelki szegénységet. Így a karácsony nem csak a karácsonyfa és az ajándékok ünnepe lesz, hanem a egyúttal a válasz is valódi, mélyebb vágyakozásunkra. Azért buzdít minket az egyház az advent alatt, hogy várakozzunk, mert aki várakozik, nem alszik, nem csak túléli a napjait, hanem figyel! Figyel arra, ami a szívében van, arra, ami körülötte történik, és így készen áll elfogadni azt, ami valóban neki való (és ez biztos nem a diszkó, sem a paráznaság, sem a hatalom).
Az advent egy olyan időszak, ami alatt jobban kell szeretni… magunkat mindenekelőtt! Csak így fogjuk tudni szeretni a többieket is. És szeretni magunkat azt jelenti, hogy felismerjük ezeket a mély és igazi vágyakat a szívünkben, de azt is, hogy mi nem vagyunk képesek válaszolni rájuk.
Akkor tehát kérjük, hogy az advent kezdetén a mi várakozásunk tele legyen kíváncsisággal az iránt, ami valóban boldoggá tesz minket. Így karácsonykor esélyünk lesz rá, hogy Jézusban a legjobb társunkat fedezzük fel, aki a konkrét életünkben elvezet minket a beteljesedésünkre.

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

KRISZTUS KIRÁLY

Ma Krisztus Királyt ünnepeljük. A szentlecke így kezdődött: „Krisztus a mindenség királya”, aztán így folytatódik: ő a föld királyainak a fejedelme. Utána az evangéliumban is ez hangzott el: „Pilátus megkérdezte: „Tehát király vagy?” Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király vagyok”.  És az olvasmány végén is azt hallottuk, hogy „a királysága (Jézusé) nem szűnik meg soha”. Ezeket a mondatokat, és így az egész mai ünnepet, egy olyan ember, aki a 21. században él, egy kicsit furcsának érzi. Azért furcsák, mert mostanában a királyság úgy, ahogyan régen volt, nem létezik, és így nem nagyon érthető, miről van szó. Könnyebben lehetne megérteni, ha pl. Krisztus polgármester ünnepét, vagy Krisztus államelnök ünnepét ülnénk. De bár ezek a szerepek érthetőbbek, mégsem ugyanazok, mint az akkori királyság. 
Sok fontos tulajdonsága volt a királynak. Például a tekintély, a gondoskodás, az atyaság, a védelem, az erő, a hatalom, az elkötelezettség, a hagyomány, a méltóság, a vezetés! Ezért a mostani politikusokat nem nagyon lehet egyenlővé tenni ezzel a szereppel, a királyéval. Záró jelben, igaz, hogy többször csak a negatív oldalát mutattam a politikusoknak, mégis itt, ezen a kerületen teljesen más a helyzet és tényleg azok a tulajdonságok, amiket fönt soroltam, átvihetők az itteni politikusokra, akiktől mindig segítséget és támogatást kapok! Akkor is, amikor hibázom, elnézik a hibáim és továbbra is segítenek… tényleg nagyon jó emberek vannak itt!
Visszatérve a királyokra, bár nem lehet nagyon összehasonlítani azt a szerepet a mostani politikusokéhoz, mégis itt Magyarországon egy jó kép él a királyságról, ill. a királyról: Szent István! Őróla többet tudunk és így rá gondolva, könnyebben meg tudjuk érteni Krisztus király voltát is. Szent István király nagysága, több dolog között, abban állt, hogy egységben fogta össze a népet a hit alapján. Azóta a magyarok egy olyan egységet élnek és a nemzetről egy olyan fogalma van minden magyarnak, ami nem sok más helyen található. Bárhol is találkozzam magyarokkal, büszkén vallják, hogy ők magyarok! Ez például egy olasszal nem fordul elő. Van egy hozzátartozás ehhez az országhoz, ill. ehhez a néphez, ami nagyon szép, és ez csak egy jó királynak, Szent Istvánnak köszönhető. 
Jézus ilyen értelemben szeretne lenni a királyunk! Vagyis olyan ember, aki egységbe forraszt minket, akinek révén egy olyan összetartozás születik, amellyel büszkélkedünk mindenki előtt. Van egy provokatív kérdésem: így van- ez? Büszkék vagyunk-e arra, hogy keresztények vagyunk? Vagy olykor inkább annak örülünk, hogy az emberek nem tudják, hogy keresztények vagyunk?

Ha Krisztus királyt ünnepeljük, hol van az a hely, amelynek ő a királya? Egyértelműen az Isten országa! És ha Krisztus valóban a királyunk, akkor mi is az Isten országához tartozunk. Ez az odatartozás nem pusztán elvont fogalom, hanem vannak jelek, amelyek ezt megmutatták! Például ahhoz, hogy egy ember magyarnak vallja magát, kell, hogy egy magyar családból származzon, vagy legalábbis, hogy az egyik szülője magyar legyen. Nekem, bár egy kicsit megtanultam ezt a nyelvet és itt élek, mégse szabad azt mondanom, hogy magyar vagyok. De ha egy emberről a szülei származása alapján lehet eldönteni, hogy magyar, miből látszik, hogy a keresztény az Isten országához tartozik? Mik ennek a jelei? Abból látszik, hogy Jézus valóban a királya valakinek, ha az illető követi Krisztust, ő a tekintély a számára, ő az, akitől segítséget kér, akitől döntéseinek, ítéleteinek mozgatórugója származik; Jézus az, akivel él, mert ettől az élete szebb és értelmesebb.
De mindez elvont maradna, ha nem válna tapasztalattá a mindennapi életünkben. Mert mit jelent most követni Jézust? Mit jelent, hogy Jézus a tekintély a számunkra? Mit jelent segítséget kérni Tőle? Ez csak akkor lehetséges, ha fizikailag odatartozunk egy helyhez, ahol jelen van Jézus. Ez a hely gyakorlatilag az Egyház, ami még konkrétabban a plébániai közösség, vagy egy katolikus mozgalom, vagy szerzetesrend. Szóval, amikor egy olyan helyhez tartozunk, ami benne van az Egyház családjában. Ott fizikailag tapasztalhatjuk meg Jézus tanácsait, buzdítását, feddését, ölelését! Ebből lehet megérteni a közösség alapvető fontosságát.
Kérjük, hogy egyre jobban királyunknak érezzük Jézust a konkrét életünkben, vagyis, hogy érezzük, hogy ebben a világban egyre jobban kibontakozik egy másik világ, az Isten országa, ami végtelenül szebb és ragyogóbb, és kérjük, hogy jele legyünk ennek a világnak és főleg, hogy a viselkedésünkből is látszódjon, hogy hozzá tartozunk! 

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

ÉVKÖZI 32. VASÁRNAP

A mai evangélium úgy mutatja az írástudókat, mint akikkel az a probléma, hogy minden áron dicséretet várnak a többi embertől. De igazából nem ez az igazi bajuk, nem ezért mondta Jézus, hogy nem jók. Ha a mi életünkre gondolunk, akkor azt mondhatjuk, hogy nekünk is jól esik, amikor bókot kapunk valami miatt, amit tettünk. Nem? És ki ne örülne annak, hogy az emberek köszöntik? Természetes dolog, hogy valaki akkor érzi jól magát, amikor az emberek becsülik, tisztelik. Vajon rossz ez? Ez bűn? Egyáltalán nem! Miben áll tehát az írástudók hibája, amit Jézus elítél? Abban, hogy egyrészt megkövetelik ezt a tiszteletet a többi embertől, másrészt pedig ez a tisztelet már nem következménye a jól végzett munkának, ami természetes is volna, hanem nagyon formálissá vált, tehát sokszor hamis. A munkájuktól függetlenül az írástudók megszokták ezeket a bókokat azzal az eredménnyel, hogy az életüknek ez a tisztelet szinte a céljává vált. Szóval, az írástudók nem annak örültek, hogy szorosabb kapcsolatban vannak Istennel, hanem inkább annak, hogy tiszteletet kapnak az emberektől. 
Ha egy hétköznapi embernél ez csak hiúság bűnének számít, az írástudók esetében sokkal súlyosabb bűn, mert ők voltak azok, akiknek el kellett vezetniük az embereket Istenhez, segíteni a Vele való kapcsolatot. Ellenben a munkájuk eredménye az volt, hogy az emberek csak azért tisztelték őket, mert a szociális helyzetükből adódóan hatalmuk volt, és így lehetett kunyerálni egy kis protekciót tőlük, az Isten felé törekvést azonban elhanyagolták, vagy éppenséggel nem tartották meg!
Úgy lehet nézni erre a dologra, mint a mai politikára. Régen a politikus egy olyan ember volt, aki hivatásból szánta az életét arra, hogy vezessen egy Országot igazságban és igazságosságban. Az emberek tisztelték őt, mert a munkája valódi áldozat volt. Most viszont a politikusok olyanok, mint az akkori írástudók: csak abban áll a különbség, hogy nem a tiszteletre vágynak, hanem általában arra, hogy teli legyen a zsebük pénzzel. És sokszor valaki csak azért tartja velük a kapcsolatot és tiszteli őket, mert ez bizonyos területeken protekciónak számít.
De, ahogyan más alkalommal is mondtam már, ha ez a politikusokkal látványosan történik, nem kell azért nagyon messze mennünk, hiszen köztünk is megtalálhatjuk ezt a helytelen magatartást, mert a kis dolgainkban mi is sokszor pont így viselkedünk. Ezzel az evangéliummal Jézus különösképpen engem figyelmeztet, mert a szerepem hasonlít az akkori írástudókéhoz, de igazából mindenki elkövetheti ezt a hibát.
Mert mi ennek a rossz viselkedésnek a lényege? És így hogyan lehet nem beleesni ebbe a hibába? Jézus az evangéliumnak a második részében rávilágított erre a problémára, amikor a szegény özvegyre hívta föl a tanítványai figyelmét: ő az egész vagyonát adta oda Istennek. 

Mi van az özvegy viselkedése mögött? Miért tette ezt? Csak az dobhatja be az egész vagyonát a perselybe, aki felismeri, hogy minden, amije van, ajándék! Felismeri, hogy mi az, ami fenntartja az életét! Elismeri, hogy Isten az, aki mindent ajándékba ad, és ezzel a cselekedettel az Isten kezébe helyezi az egész életét.
Az első olvasmány is erre hivatkozott. A careftai özvegynek semmije nem volt, és félt ellátni Illés prófétát, mert nem maradt volna ennivalója sem magának sem a gyerekének és így mind a ketten vagy mind a hárman meghaltak volna. De Illés buzdította őt arra, hogy bízzon Istenben és készítsen ennivalót mindenkinek, mert a konyhai alapanyagok nem fognak elfogyni. Az özvegy bízott benne és megtapasztalta az Isten gondviselését.  Jézus gondviselése mindig működik, és az Egyház a mai olvasmányokkal arra ösztökél minket, hogy hagyatkozzunk rá erre a Gondviselésre, nem álljunk meg a puszta emberi tényezőknél. Ez volt az írástudóknak is a bűne: azért használták ki kiváltságos helyzetüket, mert végülis az emberektől várták azt, amit Istentől esetleg kaptak volna. Magyarul ők, akik a hit példaképei voltak, hit nélkül éltek, és így a többi ember hitének növekedését sem segítették! Ezért haragszik rájuk Jézus. Velünk is ez van, mert bár van hitünk, néha a szívünk mélyén nem teljesen bízunk Istenben, az ő gondviselésében, és megpróbáljuk alakítani a körülményeket a saját vágyaink szerint, és nem fogadjuk el azt, amit Isten szánt nekünk. Sajnos ez a magatartás sokszor a hit tanúságtételének és az idegeinknek is a rovására megy. 
Hozok egy konkrét példát: amikor a családos nyári tábor van, eddig (tavalyig) mindig kaptam egy saját szobát, amit egyedül használhattam. Idén viszont hárman voltunk az elején, aztán négyen is egy szobában. Mivel én pap vagyok (sőt a plébános), akkor lehetett volna követelni azt, hogy egy egyágyas szobám legyen, egyedül. Viszont őszintén én nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy más emberekkel leszek együtt egy szobában. Mert attól, hogy pap vagyok, nem jelenti azt, hogy fontosabb vagyok a többieknél, hanem csak azt, hogy egy nagyon különleges feladatom és felelősségem van. És egy egyágyas szobát követelni azt jelentette volna, hogy feszültséget keltek, mert nem volt sok hely a táborhelyen és akkor át kellett volna alakítani a szobák rendjét. De így nem a hitemet mutattam volna meg, hanem a kispolgáriságomat, ami inkább a kényelmet keresi, nem az Isten dicsőségét.
Ez a gondolatmenet átvihető a családapára, a cégvezetőre, mindenkire, mert mindenkinek a saját területén van egy különleges felelőssége, és ettől azt hiszi, hogy neki több jár. A felelősségünk Isten előtt van! Tehát ha többet szeretnénk, Tőle kérjük azt! És majd ha Jézus jónak gondolja, akkor megadja, ha nem, akkor örülünk annak, amink van, mert ez az, ami jó nekünk. 
Kérjük tehát ezen a szentmisén, hogy a hit vezessen minket kapcsolatainkban, az emberekkel és minden dolgunkkal! Így örülni fogunk annak, amink van, okosan fogunk használni mindent és helyesen fogunk viszonyulni mindenkihez.

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

ÉVKÖZI 31. VASÁRNAP

Az olvasmányban arról hallottunk, hogy hogyan kell imádni Istent. Mózes azt mondta, hogy „szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből”. Ez volt az akkori főparancs. Jézus viszont, miután az írástudó föltette neki azt a kérdést, hogy melyik az első a parancsok közül, először úgy válaszolt, hogy Mózes állítását ismételte meg, de aztán egy második parancsot tett hozzá: azt, hogy „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. És azt állította, hogy ez a második parancs, ami az emberekre vonatkozik, hasonló az elsőhöz, mely viszont Istent illeti! Ez a dolog mostanában normálisnak tűnik: teljesen kell szeretned az embereket ahhoz, hogy Istent szeresd, de ez nem volt olyan egyértelmű Jézus idején, mert míg Jézus számára ez a szeretet, a felebarát iránti szeretet, feltételek nélküli a zsidó nép viszont ennek az emberi szeretetnek sok feltételt szabott! Jézustól tehát azt tanulom, hogy nem csak azt az embert kell szeretnem, aki nekem rokonszenves, aki nem bántott meg engem, akivel jóban vagyok, vagy akinek a kapcsolatából hasznot tudok nyerni, hanem mindenkit kell szeretnem, akit kapok, akivel találkozom. Annyira feltételek nélküli ez a szeretet, hogy máshol Jézus azt mondja: szeresd az ellenségeidet is! 
Ez a két szeretet (az Isten iránt és az ember iránt) hasonló egymáshoz! Miért hasonlóak? Vajon nem fontosabb Isten az embernél? És így nem fontosabb imádni Istent, mint szeretni az embereket? De, így van, ezért Jézus nem egyenlőségről beszélt, hanem hasonlatról. És a hasonlatban vannak dolgok, amik ugyanazok és mások, amik különböznek. Mi az a dolog, ami az Isten iránti és az emberek iránti szeretetben egyaránt megegyezik? Az ingyenesség! Mind a két fajta szeretet csak akkor jó, őszinte, békés, gyümölcsöző, amikor ingyenes! Nem azért imádom Jézust pl., mert így valamit kaphatok Tőle. Ezt főleg a szentségimádásban lehet látni: az a cselekvés pusztán Jézus előtt állni, és csodálkozni az ő egyszerűségén és az ő jelenlétén egy darab kenyérben, ami igazából csak külsőleg kenyér, de a lényegében az ő teste.
Persze nagyon fontos aztán kérni is, bármi szükségletem is volna, kérni az ő segítségét, mert ő az egyetlen, aki olyat tud adni, ami teljesen megfelel a szívemnek. De nem azért imádom Őt, mert fizikailag kapok valamit, hanem azért, mert ő van, mert minden pillanatban nekem és mindennek életet ad.
Mivel egy kicsit bonyolult, akkor hozok egy példát! Amikor két héttel ezelőtt indultunk Dél Tirol felé én azt kértem Jézustól, hogy szép idő legyen, és így lett, gyönyörű szép meleg idő volt és ezért nagyon hálás voltam Istennek! De nem csökkentett volna az iránta való szeretetem, ha esett volna az eső mindennap. Mert az iránta való szeretetem nem valami kérésemnek vagy kívánságomra adott válaszától függ!

Akkor mi a fontos ahhoz, hogy ingyenesen imádjuk Istent és hogy az embereket úgy szeressük, mint önmagunkat? Fontos tudatában lenni annak, hogy miért élünk, miért van a világ. Ha egy kicsit okosan nézünk a valóságra, azt vesszük észre, hogy nem mi alkotjuk, hogy sem egy árva és értéktelen hajszálat nem tudnánk tartani a fejünkön, ha valaki Más nem tenné ezt lehetővé. Más szavakkal tudatában kell lennünk annak, hogy van valaki, aki szeret minket és ezt a szeretetet főleg azzal fejezi ki, hogy éltet és fenntart minket.
„Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből, és szeresd a felebarátodat, mint önmagadat”. Ezt megtanulni egy életre való program. De fontos nekiindulni, különben hiába tudjuk kívülről ezt a mondatot, ez nem lesz elég. És ez a feladat nem annyira egyszerű, ahogyan tűnik. Kis Szent Teréznek pl. ez volt a hívatása és sokat tudunk tanulni tőle. Egyszer az egyik nővére nagyon lelkesen azt mondta neki, hogy ő szeretetből szeretne meghalni, és Szt. Teréz erre azt válaszolta, hogy egy jó kívánsága van, de csak akkor tud szeretetből meghalni, amikor szeretetből él, és azt javasolta neki, hogy próbálja meg, azon a napon mindenkit szeretni, akivel csak találkozik. A nap végén az a nővér sírva azt mondta Teréznek, hogy nem sikerült, és csak egy napról volt szó!
Van egy dal, amit éneklünk, amikor a Reménysugár Intézményben tartjuk az imaszobát (egy szeretet cselekedete), amelynek a refrénének egyik része így hangzik el: „a szeretet nem fogy el sose” … ez igaz, hogy a szeretet nem fogy el sose, csak a türelem ellenben nagyon gyorsan elapad! Az igazi szeretet, vagyis az ingyenes szeretet, képes hordozni a keresztet is. Sokszor szeretni valakit azt jelenti, hogy áldozatot kell hoznom érte, hogy el kell taszítanom az iránta való ellenszenves érzésemet, hogy gyakorolnom kell a türelmet, mert a másik nem olyan fazon, ahogyan szeretnék. És ez munkát igényel, nem magától értetődő így szeretni! Ez a munka csak akkor lehetséges, amikor felismerjük, hogy mi nem vagyunk jobbak, mint a többiek, ennek ellenére Jézus nagyon szeret minket, és szintén teljesen ingyenesen. Szóval ez a munka végülis a hitünk gyakorlásával esik egybe. Főleg abban kell hinnünk, hogy amikor szeretjük az embereket, akár rosszak akár visszataszítóak, akkor magát Jézust szeretjük. 
Egy interjúban megkérdezték Calcuttai Teréz anyától, hogy miért szereti annyira azokat a nyomorék embereket, akiket ellát? Ő azt mondta, hogy ő Jézust szereti és Őt látja el azzal a munkával.
Tehát kérjük ebben a Szentmisében, hogy az Isten iránti szeretetünk nem maradjon egy elvont szándék, hanem úgy váljon valóra, hogy azzal az ingyenességgel, amivel szeretve vagyunk, úgy szeressük a felebarátjainkat is.