Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

KRISZTUS SZENT TESTE ÉS VÉRE, ÚRNAPJA

 A mai olvasmányok azt mutatják meg, hogy hogyan változott meg a szövetség Isten és a népe között. Régen – hallottuk az olvasmányban – az emberek egy szövetséget kötöttek Istennel és ezt az áldozati vérrel (egy állatnak a vérével) pecsételték meg. A Zsidókhoz írt levelében az író megmondja, hogy mit tett Jézus, hogyan változtatta meg ezt a szövetséget. És az evangélium részletesen leírja, hogy min alapszik az újszövetség. Kezdjük a régitől, mert ha nem értjük meg a régit az új is homályos marad.
Régen az állatoknak nagyon fontos szerepe volt a nép számára. Akkor nem voltak boltok, mint ma, nem volt a TESCO, ahova éjjel-nappal az ember bemehet vásárolni húst, vagy bármit, amire szüksége van. Az állatok voltak az ennivaló forrása. Feláldozni egy jó állatot azt jelentette régen, hogy egy olyan valamitől fosztom meg magam, ami nagyon fontos a számomra, amire szükségem van az életemhez. Az Istennel kötött szövetséget pont azért kellett az állatok áldozatával fenntartani, mert ezzel az emberek a szövetség fontosságát fejezték ki, mert olyan dolgokat adtak Istennek, amik szükségesek voltak a túlélésükhöz. Ezzel kifejezték, hogy az Istennel kötött szövetség fontosabb, mint az élet. Ez azért volt, mert Isten kiszabadította a népet a rabságból és folyamatosan, előbb a pusztán utána az ígéret földjén, gondoskodott róla.
Tehát az emberek megtapasztalták Isten nagy gondviselését az életükben és emiatt egy olyan szövetséget kötöttek Istennel, amely szerint megtartották a parancsolatokat, és jó állatokat áldoztak kiengesztelésül.
Utána mi történt? Nem volt jó így élni? Ki rontotta el ezt a szövetséget? Miért kellett kötni egy új szövetséget, és miben volt más az új szövetség a régihez képest?
Az történt, hogy az állatáldozat egyre jobban formális cselekedetté vált, annyira, hogy elveszett a lényeges jelentése, vagyis olyat adni Istennek, ami az élethez fontos. A legjobb állatok áldozásával jelentették ki, hogy Isten a legfontosabb! De az idő elmúltával nem csak az volt, hogy nem a legjobb állatokat áldozták föl, hanem a hibásokat is használták! E mellett még jobban elfajult a helyzet, mert az emberek azt csinálták, amit csak akartak, mert úgyis elég volt utána feláldozni bármi állatot és így semmi bajuk nem volt Istennel. Magyarul tiszta moralizmusból áldozták az állatokat, nem az Isten tiszteletéből vagy szeretetéből.
Ez a viselkedés egyre jobban eltávolította a népet az élő Istentől, aki már csak formális szertartásokra szűkült. Ez volt az indoka annak, hogy Isten konkrét es nagyon kézzelfogható módon avatkozzon be a nép életébe. Isten megtestesült és három évig élt Israelben, hogy megtanítsa az embereket újra kötni ezt a szövetséget, vagy inkább egy valódi – nem formális – kapcsolatot élni Istennel.
Mivel elég nehéz lett volna újraéleszteni ezt a kapcsolatot úgy, hogy ne változzon meg a régi szövetség, akkor Jézus azt gondolta, hogy egy új szövetséget köt, amiben nem az emberek áldoznak valamit, hanem ő maga lesz az áldozat, kiengesztelésül a bűnökért. Egyszer s mindenkorra tette meg ezt, amikor meghalt a kereszten, hogy nekünk ne állatok áldozatával kelljen kérni bocsánatot a bűneinkért, hanem őhozzá kelljen folyamodnunk és kérni az ő kegyelmét, amit a bűnbocsánat szentségén át kaphatunk meg.
De ahogyan az ószövetségben az emberek az áldozatnak egyik részét elégették engesztelésül, de a másikat megették annak jeléül, hogy egységben voltak Istennel, így Jézus is úgy alakította ki az új szövetséget, hogy ő lett az a bárány, aki önmagát áldozta fel engesztelésül a bűneinkért, de aki a testével táplál is minket azért, hogy valódi egységben élhessünk vele. Ezért az utolsó vacsora alatt, ahogyan hallottuk az evangéliumban, Jézus azt mondta, hogy „vegyétek, ez az én testem”.
Tehát, amikor megyünk áldozni, tudnunk kell, hogy az az ostya, amit a szánkba veszünk már nem ostya, hanem Krisztus teste, valóban Krisztus teste! Krisztusnak ezt a testét ünnepeljük ma: a múlt vasárnapi evangélium így fejeződött be: „és íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!”, a mai evangélium kiegészíti a múlt hetit, mert megvilágítja a módot, amellyel valóra váltja ezt: az ő testével van jelen a napjaink végéig.
Egy utolsó dolgot mondok: ahhoz, hogy Jézus velünk maradjon, és az ő testével is tápláljon minket, ő elfogadta még a kereszthalált is. Tehát nem kis áron tudunk áldozni, az övé valóban nagy áldozat volt, ami felülmúl bármi állati áldozatot. E miatt, amikor megyünk áldozni, tudatában kell lennünk az ő súlyos áldozatának, és így az irántunk való nagy szeretetének. Ez konkrétan azt is jelenti, hogy ha nem érzem méltónak magamat erre a nagy szeretetre, mert olyat csináltam, ami Jézus ellen volt, akkor inkább előbb meg kell gyónnom a bűneimet, és csak utána élhetem meg ezt a közösséget (communiót) a maga teljességében.
Még azt is szeretném hangsúlyozni, hogy az ószövetségben, ahogyan mondtam az elején, az állatáldozat nagyon drága dolog volt az emberek számára, mert az állatok az ennivalót biztosították. De mégis megtették annak jeléül, hogy valóban Isten mindennél fontosabb. Most sokszor hallom, hogy az emberek lustálkodnak, amikor misére kell menniük, és vagy késnek, vagy nem is jönnek el, mintha misére menni csak egy lenne a többi vasárnapi program között, a „vallásos program” című cselekedet. Figyeljetek: vagy élőben tartani a kapcsolatot Istennel – és így a misére is jönni – a legfontosabb dolog az életetekben (nem egy a sok között!), vagy valami nem stimmel: még nem értitek, ki van itt, ki valójában Jézus. Akkor kérjük, hogy az Úrnapja legyen tényleg az Úr napja, vagyis egy olyan nap, ami alatt ünnepeljük a mi Üdvözítőnket, a mi Megváltónkat, a mi Urunkat, a legfontosabb embert az életünkben. Ez különösen a mai napra szól, de minden vasárnap érvényes! Kérjük tehát ezt a tudatosságot legalább minden vasárnapra is!

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

SZENTHÁROMSÁG VASÁRNAPJA

„Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. Ezért most menjetek el, és tegyétek tanítványommá minden nemzetet”. Hogyan hangzik a ti füleiteknek ez a mondat? „Én kaptam… Ezért most menjetek el”. Ebben a kis mondatban egy nagyon nagy megtiszteltetés rejlik az ember iránt. Jézus azt mondja, hogy ő a mindenható… de az apostolokat küldi el. Nem azt mondja, hogy mivel enyém minden hatalom, akkor szebbé, jobbá teszem ezt a világot, kiirtok minden igazságtalanságot és egy igaz jó világot építek. Nem, hanem azt mondta: „Én kaptam meg… menjetek el” ez a kijelentés azt mutatta meg, hogy van valaki, akiben teljesen megbízhatunk (mert övé minden hatalom), de mégse használja ezt a hatalmat az ember szabadsága ellen. Bár hatalma lenne egy pillanat alatt rendbe tenni ezt a világot, ő inkább rábízza ezt a feladatot az apostolokra, vagyis azt, hogy ők hirdessék szerte a világon, kiben üdvözülhet az ember, mi az értelme a valóságnak, hol van az igazság.
Isten így ugyanúgy eléri a célját (azt, hogy a világ üdvözüljön), de nem erőltetett módon, hanem az ember szabadságán keresztül. Úgy ahogyan egy jó apa, aki pl. szeretné megtanítani a gyerekét úszni, nem tartja fönn folyamatosan a gyermeket a medencében. Ha ezt megtenné, akkor a gyerek lebegne a vízen és semmi baja nem eshetne, de sose tanulna meg úszni. A jó atya inkább csak az elején segít egy kicsit a gyerekének, hogy meg nem fulladjon, de aztán hagyja, hogy a gyerek mozogjon, és egyre jobban megtanuljon egyedül fennmaradni a vízen. Csak így tud megtanulni úszni a gyerek! Nem lenne képes se egyedül (apa nélkül) se csak az apja segítségével. Mind a kettő kell, vagyis az hogy ott jelen legyen az apa, de a feladata nem az, hogy mindig tartsa a gyereket, hanem csak az, hogy mellette ússzon, így a gyerek nem fél, mert ha véletlenül lemerül a vízbe tudja,  hogy rögtön elkapja őt és megmenti az apja.
Ha ez a tanulás érvényes egy apa és a gyermeke között, még inkább érvényes a Mennyei Atya és a gyermekei között, akik mi vagyunk.
 Isten mellettünk van, de nem helyettesít minket, csak segít, amikor kérjük őt. Csak így lehet valóban élvezni az életet, csak így vagyunk valóban szabadok: főszereplők az életünkben, de félelem nélkül. Hallottuk ugyanis a szentleckében is, hogy „akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai”, mert a fogadott fiúság Lelkét nyertük el… ezért úgy szólíthatjuk Istent, hogy „Abba, Atya!”. Mert ki a szabadabb gyerek? Az előző példánál maradva az, aki, apa nélkül próbálna megtanulni úszni, de egyedül nem fog sikerülni, vagy az, aki mellett ott van az Atya, aki hatalmas, és így bármi szükséglet kapcsán a fia bízhat benne?
A szabadabb gyerek biztos az, aki apjával úszik, mert így meg tudja tanulni!
Ma a Szentháromságot ünnepeljük és ennek az egyik legfontosabb jellemzője az, hogy három különböző személyről van szó, akik egy szétválaszthatatlan egységet élnek meg a legnagyobb szabadságban. Ez valóban isteni dolog, mert mi emberek erre nem vagyunk képesek. Az, amit a valakivel való egységnek nevezünk, sokszor birtoklássá válik, és ez megfojtja a másik szabadságát. Ezért kérnünk kell ennek az egységnek a képességét, ami mindig tiszteletben tartja a másik szabadságát!
Ez a legnagyobb jellegzetessége a Szentháromságnak: az Atya a Fiú és a Szentlélek között egy olyan viszony van, amellyel az egyik segít a másiknak, de nem helyettesíti őt, és a szabadságuk a legnagyobb egységükben mutatkozik meg.
Mi hogyan éljük meg az Istennel való kapcsolatunkat? Mit csinált velünk Isten? Hogyan lépett be az életünkbe? Ezt főleg akkor kell újra felfedeznünk, amikor a nehézségek miatt könnyebben feladnánk, könnyebben elfáradunk és csak a rossz dolgokat látjuk. Ekkor kell újra emlékezni Isten csodáira az életünkben, ahogyan hallottuk az olvasmányban. Ekkor kell emlékeznünk arra a legfontosabb eseményre, ami az életünkhöz tartozik, és általában nem nagyon figyelünk rá: arra, hogy megkeresztelkedtünk! Mekkora kegyelmet kaptunk kiskorunkban, vagy nagykorunkban, ha felnőttként keresztelkedtünk meg. Ez tényleg a legnagyobb esemény az életünkben, mert ezáltal Jézusévá váltunk, és attól kezdve, így szólíthatjuk Istent: „Abba, Atya”. Ez nem másodlagos dolog!
Ezért kérte azt Jézus az apostoloktól, hogy az embereket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kereszteljék meg. Itt jön elő világosabban, hogy ki valójában az Isten. Isten nem egy gőgös egyedülálló személy, hanem három személyből áll, az Atyából, a Fiúból és a Szentlélekből, és ők megtanítanak minket arra, hogy ugyanazzal az egységgel éljünk, ami köztük van.
 Kérjük, hogy a mai napon mi is egy kicsit jobban megtanuljunk élni ezzel az egységgel, ami segít a másiknak, de nem helyettesíti őt, megtanuljunk tisztában lenni, hogy mi az élet célja. Így ketten, hárman, vagy akár 5 milliárdan mehetünk együtt az Atyához, mintha csak egy ember lennénk, akit Jézus vezet a Szentlélek erejével.

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

PÜNKÖSD

Mivel ma Pünkösd van, jogosan minden olvasmány a Szentlélekről beszél. Az evangéliumban Jézus jövendölését hallottuk, az olvasmány viszont azt írja le, hogy hogyan történt meg a Szentlélek kiáradása, és ennek mi volt a következménye. Pünkösdnek az egyik fontos előzménye az, hogy az apostolok együtt voltak. Tehát a Szentlélek nem száll le egy magányos emberre, nem hat bárkire, hanem csak azokra, akik egységben élnek, Jézus egységében. Aztán azt is láttuk, hogy mi következett utána: az apostolok nyelveken kezdtek beszélni. 
 Manapság ilyet nem látni. Ez azt jelenti talán, hogy nincs Szentlélek? Nem, hanem azt, hogy a nyelveken beszélés nem a lényege a Szentlélek kiáradásának, hanem csak egy mód, amellyel el tudta érni a célját; a fontos a cél, ami több módon is elérhető. A Szentlélek kiáradásának célja szintén az olvasmány végén lesz érthető: „Mi pártusok, médek… lakói vagyunk… mi mindannyian úgy halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten csodás tetteit!”, tehát nem azért beszéltek mindenféle nyelven az apostolok, hogy jó üzleteket kössenek ezáltal, hanem azért, hogy Isten csodatetteit hirdessék: ez a cél. Annak idején, amikor megszületett az egyház Isten látta, hogy szükség van erre a csodára, a nyelveken beszélésre. Most inkább másra van szükség. Ezért a célért pl. én elkezdtem tanulni a magyar nyelvet (nem lesz elég egy élet sem, hogy rendesen megtanuljam!), de csomó magyar pap van itt, akiknek ugyanezért a célért nem kellett megtanulnia egy másik nyelvet. Úgyis azt hallottuk a szentleckében Szent Páltól, hogy „A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele”, tehát csak olyan dolgokat lehet és szabad kérni és várni a Szentlélektől, amik valóban hasznosak lesznek a cél eléréséhez.
Például, amint tudjátok, két héttel ezelőtt a Bíboros Úr meglátogatta ezt a plébániát. A látogatása célja az volt, hogy lássa, mi folyik itt, milyen csoportok, milyen kezdeményezések, milyen tevékenységek vannak. Azért jött el, hogy legyen egy képe a plébániánkról, mert egy jó főpásztornak ismernie kell a saját plébániáit ahhoz, hogy tudjon rajtuk segíteni a nehézségükben, vagy hogy együtt örvendezzen velük a szép dolgokon.
 Hogyan működött ez a vizitáció (látogatás)? Úgy, hogy már jó idő előre elkezdtük szervezni az egészet, hogy megosztottuk a feladatokat a hívek között, így mindenki, aki csak tudott, hozzájárult ahhoz, hogy rendben legyen a plébánia. Aztán, amikor idejött a Bíboros Úr, fogadtuk őt és próbáltuk elmondani neki, kik vagyunk és miket csinálunk. A végén a Bíboros Úr úgy ment el innen, hogy elégedett volt ezzel a látogatással, és a munkánknak köszönhetően elérte a látogatása a célját.
De milyen lett volna, ha pl. azok, akik eljöttek takarítani a templomot, a plébániát és a Szent Bernát házat ahelyett, hogy elvégezték volna a munkát, azt mondták volna, hogy inkább egy magas szintű nyelviskolába kell menniük, mert ha a Bíboros Úr faggatja őket, akkor úgy tudnak majd válaszolni, ahogyan megfelel egy Bíboros Úrnak, színvonalasan. Ez a gondolkodás nem teljesen rossz (kicsit hülye) de helytelen, mert a cél nem az, hogy a Bíboros Úrnak megfelelően tudjunk válaszolni, hanem az, hogy megismerjen minket, és hogy lássa a helységeinket szépen takarítva és rendben téve.
 Visszatérve a Szentlélekre, az ő kiáradása célja az, hogy Jézus legyen jelen az életünkben az életünk végéig. Ezt főleg úgy teszi meg, hogy egy felszentelt emberen keresztül átváltoztatja a kenyeret és a bort Jézus testévé és vérévé, vagy hogy szintén a papon keresztül kiárasztja Isten irgalmasságát a bűnbocsánat szentségében. Általában minden szentségben jelen van és cselekszik a Szentlélek, de az a szentség, amelyben a Szentlélek teljességét kapuk meg, az főképpen: a bérmálás. A bérmálás által a Szentlélek teli erővel kísér minket mindenben, de főleg abban a tevékenységben, amiről az elején beszéltem: a jó hír továbbadása, Isten csodás tetteinek hirdetése.
Nem véletlenül ma lesz egy bérmálkozás. Alexa, egy lány, aki néhány baráton keresztül megismerte Krisztust az Egyházban, elkezdett templomba járni és most azt kérte, hogy a katolikus Egyházzal teljes egységben tudjon élni. 
 Ezért a prédikáció után fel fog olvasni egy kis szöveget, amelyben kifejezi ezt a vágyat és mi befogadjuk őt és beavatjuk a kereszténységnek a teljességébe, ami a bérmálkozással történik meg.
Neki is, mint nekünk, fontos a mindenki előtt tett tanúság. Ezt nem feltétlenül szavakkal, hanem főleg egy új élettel kell megmutatnia. Úgy, ahogyan a Bíboros látogatása alatt nem meséltünk a szép plébániánkról, hanem megmutattuk neki azt.
A megbérmálkozott ember, aki tehát megkapta a Szentlélek teljességét, igazi felnőtt keresztény. Ennek a jellemzője az, hogy hagyja vezetni magát, hallottuk ugyanis az evangéliumban: „amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra”.
 Kérjük tehát, hogy főleg a mai napon, de valahányszor egy szentséghez járulunk, befogadjuk a Szentlelket, hagyjuk, hogy vezessen minket a teljes Igazságra, vagyis Krisztusra, aki nem csak elhalmoz minket mindazzal, amire szükségünk van egy jó élethez (nem feltétlenül idegen nyelvekkel – bár nekem nem ártana!!!), hanem egységbe forraszt minket, ahogyan Szent Pál szavaival hallottuk a Szentleckében „mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk keresztségünk által”.

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

URUNK MENNYBEMENETELE

Miért ment Jézus fel a mennybe? Ha olyan szép, olyan jó volt vele lenni, miért hagyott el minket, és ment fel a mennybe? Ha olyan fontosnak tartotta a megtestesülést, azért, hogy személyesen találkozhasson az apostolokkal, akkor mire volt jó a mennybemenetele? Kettő fontos dolog adja meg a jelentését Jézus mennybemenetelének. Az első világosabb, olvastunk róla a mai olvasmányban és még világosabban olvasni fogjuk a jövő vasárnapi evangéliumban: a Szentlélek ajándéka. Jézus azért ment fel a mennybe, mert így küldhette el a Vigasztalót, a Szentlelket. De ma ne álljunk meg ennél a témánál, mert ez a jövő vasárnap, azaz Pünkösd témája lesz. Nézzük meg Jézus mennybemenetelének második okát, mely világosan elhangzik evangéliumban: „menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”. A missziós tevékenység.
Jézus kitalált egy olyan módszert, ami által mindenkivel tud találkozni és mindörökre jelen tud lenni köztünk. Megmagyarázom. Ha Jézus nem ment volna el, és most például Jeruzsálemben lakna, akkor csak száz, ezer, talán tízezer emberrel találkozhatna személyesen. Úgyhogy hogyan tudna mindenkit táplálni a szavaival és tetteivel? És ráadásul egy ellentmondást meg kellene oldania, vagyis azt, hogy milyen testtel tudna élni? Mert egy kétezer éves testtel nehéz élni. (…). Erre milyen megoldást talált Jézus? Az Egyházat! Ez a két dolog – a Szentlélek és az Egyház – együtt jár, vagyis nem létezne az Egyház Szentlélek nélkül. De a Szentlélek az Egyházban lehetővé teszi azt, hogy ott jelen legyen Jézus. Jelen van a szentségek által és jelen van a népén keresztül.
Mi vagyunk Jézus teste, rajtunk keresztül Jézus mindenkivel találkozhat. Ez a csoda bárhol és bármikor történhet, de nem gépiesen. Ott válik valóra ez az esemény, ahol vannak olyan emberek, akik tudatosan igent mondanak Jézusnak, igent mondanak a Szentléleknek. Már ez az igen tanúkká teszi őket.
Egy fontos dolog: azért, hogy tanúk legyünk, nem kell, hogy egy különösen nyitott természetünk legyen, nem kell jól tudni beszélni, nem kell egy szerencsés vagy alkalmas körülmény, nem kell templomban lenni, nem kell, hogy süssön a nap. (…). Szóval az egyetlen dolog, amitől függ a bennünk levő Jézus jelenléte, és így a róla szóló tanúságtétel, a lelki szegénységünk. Olyanoknak kell lennünk, mint a gyerekek, mert ha pl. egy kisgyerektől (2-3 éves) megkérdezzük, hogy ki ő, akkor talán valami mormog, de aztán odafordul a szüleihez, mert tőlük függ az élete. Mi is arra vagyunk meghívva, hogy felismerjük azt, akitől függ az életünk és odaforduljunk hozzá, és vele maradjunk. Mert a kereszténység részben egy óriási ajándék számunkra, de részben egy felelősség is. Megismétlem magam, ez a felelősség nem a körülménytől függ, hanem abban áll, hogy az egész életünk megváltozzon a Jézusnak mondott igenünk miatt. Így tanúságot tenni Jézusról nem egy olyan dolog, amit a mindennapi dolgokon túl kell tennünk, hanem egyszerűen azt jelenti, hogy éljünk, hittel éljünk mindent. Ha így élünk, már látható lesz, hogy kitől függ az életünk. Kis Szent Teréz erről a témáról jól tanúskodik, mert ő a missziók védőszentje, pedig soha nem mozdult ki Lizieuxből, a kis faluból, ahol lakott és ahol a kolostorban maradt az élete végéig. Pont azért, mert missziósnak lenni, vagyis ahhoz, hogy tanúskodjunk Jézusról, nem kell, hogy feltétlenül elmenjünk a világ széléig, Jézus nevét kiabálva. Elég megélni a körülményeket, befogadni az embereket, akiket Jézus ad nekünk, mert mindenekelőtt azok a körülmények, azok az emberek, alkalmak ahhoz, hogy Krisztus találkozzon velünk. 
Imádkozzunk, hogy Jézus mennybemenetelének eseménye segítsen minket elfogadni a Szentlelkét, hogy rajtunk keresztül is Jézus mindenkivel találkozhasson.

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

HÚSVÉT 6. VASÁRNAPJA

A mai olvasmányok a szeretet körül forognak. Az egyikük a szeretetnek egyik oldalát hangsúlyozza, a másik egy másikat. De a szentlecke mondja ki a lényeget: „A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát, bűneinkért engesztelésül”. Mi nem tudnánk szeretni senkit és semmit, ha egyrészt ez a szeretet nem lenne bennünk azért, mert Isten úgy teremtett minket, hogy őhozzá hasonlítsunk, márpedig ő A szeretet; másrészt pedig, ha ezt a szeretetet nem tudnánk megtanulni és fejleszteni azzal, hogy először a saját bőrünkön tapasztaljuk meg, vagyis, hogy engedjük, hogy Jézus szeressen minket.
Hallottuk az evangéliumban, hogy Jézus szeretete, olyan, hogy az életét is hajlandó feláldozni értünk. Ez érthető lenne, vagy nem túlzottan kivételes, ha egy olyasvalakiért adná az életét, aki nagyon jó ember. De Jézus, hallottuk az olvasmányban, „nem személyválogató. Mindenki kedves előtte, bármely néphez tartozik is, aki féli őt, és az igazságot cselekszi”.
Jézus sok módon szeret minket, de az ő szeretetének különlegessége pont abban áll, hogy nem úgy számítgat, mint az emberek, akik azért szoktak szeretni, mert valamilyen formában visszakapják azt a szeretetet. Jézus szeretetének viszont van egy fontos célja: nem visszakapni valamit, hanem lehetővé tenni, hogy mindenki üdvözüljön, és hogy mindenki boldog legyen. E miatt nem csak, hogy nem válogat az emberek között a származásuk alapján (ahogyan hallottuk az olvasmányban), hanem attól függetlenül is szereti az embereket, hogy mennyire képesek helyesen élni.
Hogy érthetőbb legyen ez, erről a szeretetről egy nagyon aktuális példát tudnék mondani a barossi életemből. Nem rég elmentem életemben először a Reménysugár Habilitáció Intézménybe, mert miután tartottak egy kis koncertet itt a templomban, meghívtak engem menni az ún. imaszobába: ez egy hetente ismétlődő találkozó, ahol a lakók egy része Gergővel énekel, beszélget, és pár órát együtt tölt. Elmentem erre a találkozóra, és az első benyomásom nagyon pozitív volt, ezért továbbra is visszajárok. Amikor az ottani lakókkal és gondozókkal találkozom, azt tapasztalom meg, hogy mit jelent a valódi, ingyenes szeretet, és így milyen az Isten szeretete. Nagyon megdöbbentő, hogy hogyan gondoskodnak a gondozók a lakókról, milyen mély szeretettel foglalkoznak velük.
Az volt a legmegrázóbb a számomra, hogy a gondozók úgy bánnak ezekkel az emberekkel, akik tele vannak korlátokkal, akiknek torzult a testük, csökkentett értelemmel rendelkeznek, szóval mindenféle bajuk van, úgy bánnak ezekkel az emberekkel, mintha a legfontosabb emberek lennének a világon. Gondolkozva ezen az imaszobákon arra jöttem rá, hogy Jézus szemében mi is olyanok vagyunk, mint azok a lakók az én szememben. Vagyis nekem is vannak korlátaim, én is képtelen vagyok mindig a jót tenni, mert rossz vágyakat is követek, mert bár teljes értelemmel rendelkezem, mégis sokszor ésszerűtlen módon viselkedem… és Jézus mégsem néz le engem. Sőt mindennek ellenére, Jézus úgy szeret engem, mintha tényleg a legfontosabb ember lennék a világon. Ha ezerszer esek el és ezerszer őhozzá fordulok, akkor ezerszer talpra állít engem, megsimogat, és újra indít a jó úton.
Ezt a szeretetet mi nem tudjuk birtokolni, ezért a legfontosabb dolog Krisztust követni, aki az egyetlen, meg tud minket megtanítani erre a szeretetre.
Maga Jézus, amikor az apostolokat akarta tanítani erre a szeretetre, nem azt mondta, hogy úgy szeressetek, ahogyan én szeretek, hanem, „amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket”, vagyis Jézus először megengedte, hogy az Atya szeresse őt – főleg azzal, hogy szoros kapcsolatot tartott vele –, és csak utána szerette úgy az apostolokat, ahogyan az Atya szerette őt. Ez a valódi szeretet kritériuma: hagyni, hogy Jézus szeressen minket, megmaradni az ő szeretetében, tartani egy szoros és mély kapcsolatot vele. Csak így tanulhatjuk meg ugyanezzel a szeretettel szeretni a többieket is.
Szent János is hangsúlyozza ezt a szentleckében: „Testvéreim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van!”.
A mindennapi életünk tele van alkalmakkal arra, hogy gyakoroljuk ezt a szeretetet, de egyedül az ember gyarló, szégyellős, képtelen. Ezért létezik az Egyház, ezért léteznek a közösségek, vagyis az Isten népe, hogy legyen egy hely, ahol az ember fizikailag is lássa ezt a szeretetet, megkapja, megtanulja és tovább is adja.
Kérjük, hogy készülve a Szentlélek kiáradására, a Pünkösdre (két hét múlva lesz), úgy tudjuk szeretni az embereket, ahogyan Jézus szereti őket. Mivel az evangélium végén Jézus azt mondta, hogy „bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek”, akkor kérjük az Atyjától Jézus nevében, hogy éreztesse velünk az ő szeretetét, ahogyan azt Jézussal tette. Csak így tudunk mi is ingyenesen szeretni azzal a szándékkal, hogy az emberek üdvözüljenek. Így élve a mi örömünk is teljes lesz.