Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

HÚSVÉT 4. VASÁRNAPJA

Ma a papi és szerzetesi hívatások vasárnapja van, és az evangélium megmagyarázza, hogy mire van meghívva egy olyan ember, akit Isten meghív szolgálatára. A pap feladata ugyanis a jó pásztornak a feladata: nem azért pap valaki, hogy uralkodjon az embereken, hanem azért, hogy szolgálja, hogy szavaival és cselekedeteivel „legeltesse” őket. De sok módon lehet végezni ezt a szolgálatot. Jézus az, aki a helyes módra tanít minket.
Azt hallottuk az evangéliumból, hogy a jó pásztor ismeri a juhait, és amikor a farkas, vagyis a veszedelem jön, mivel a juhok az övéi, nem menekül el, hanem az életét is hajlandó odaadni értük.
A mai világban sok farkas van, de sajnos kedves nénikéknek vannak álcázva, ahogyan a Piroska és a farkas meséjében. Vagyis a világ minden féle kedves és vonzó módon próbál csábítani minket arra, hogy olyan ösvényekre járjunk, amelyek a szakadékba visznek. Egyszer, amikor Bolzano környékén mentem hegyet mászni, egy este a barátaimmal elmentünk megnézni bizonyos nagyon furcsa, piramis alakú sziklákat. Odaérkeztünk kocsival a közelbe, de egy ösvényen kellett tovább mennünk az erdőben, hogy eljussunk ezekhez a sziklákhoz. Az volt a baj, hogy napközben hegyet másztunk, tehát csak este tudtunk odamenni. Így sötét volt és csak zseblámpával tudtunk előre menni egy keskeny ösvényen. Mentünk, mentünk az erdőben és hirtelen megszűnt az ösvény, de az ösvénnyel együtt az erdő is és minden növényzet is, ami előtte körülvett minket, eltűnt. Visszahőköltünk és óvatosan néztünk előre: egy nagyon szép szakadék volt előttünk és valószínűleg lent voltak a sziklák, amiket kerestünk, de onnan, ahonnan voltunk, nem látszottak, annyira mély volt a szakadék.
Zseblámpa nélkül lezuhantunk volna a szakadékba. 
A papi feladata tehát ez: mindenekelőtt lehetővé tenni, hogy a hívők, ill. minden ember, egy olyan ösvényen járjanak, ami a jó célhoz vezeti őket, és amikor valaki rossz irányba megy a pap feladata a zseblámpáé, vagyis segíteni észrevenni, hogy az illető egy szakadékba felé halad, mielőtt beleesne.
De a pap ugyanakkor maga is ember, mint mindenki. Hogyan tudja véghezvinni ezt a feladatot? Az evangéliumnál maradva azt hallottuk, hogy „ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem – mint ahogyan az Atya ismer engem, és én is ismerem az Atyát”.
Ha Jézusnak a legfontosabb dolog az volt, hogy az Atyjával tartott egy mély és sűrű kapcsolatot, akkor a papnak is a legfontosabb igyekezete az kell, hogy legyen, hogy szoros kapcsolatot tartson Jézussal. Mert csak így lehetséges, hogy a pap nem kizárólag saját erejével próbál segíteni az embereken (hiszen az általában elégtelen), hanem a pap Jézussal együtt, Jézus erejével, kegyelmével és segítségével.
Pont abban nagyon jó a papi hívatásom, hogy a munkám vagy feladatom miatt köteles vagyok többet imádkozni, többet tanulni, hogy mélyebben ismerjem meg Krisztust és vele maradjak: ez mindig öröm forrása.
De a papi hívatás nem emberi találmány, ezért nem az ember választja ki ezt a pályát a maga számára, hanem hívást kap Istentől (ezért hívatásnak hívják). De a hívás csak akkor elfogadható, ha az ember kész elfogadni Istennek a rá vonatkozó akaratát. Tehát az ember csak akkor veszi észre, hogy Isten egy különleges hivatásra hívja meg őt, ha kéri ezt Istentől, vagyis hogy kéri azt, amire vágyik, de mindig azzal a feltétellel, hogy az Isten akarata teljesedjen be. Ha így él, akkor majd Isten vezeti őt azon az ösvényen, amit elgondolt a számára.
Sokszor a fiúk félnek a papság hívatásától. Jogosan, mert csak az lehet pap, aki eléggé férfi! Aki fél, inkább mást csináljon! A legfontosabb feltétel ahhoz, hogy egy valaki erre a pályára menjen (pap vagy szerzetes) az, hogy ember legyen, valódi és teljes ember!
Kérjük tehát ebben a szentmisében, hogy a mai fiatalok egyre jobban felnőjenek, úgy, hogy valódi emberek legyenek, és, hogy készségesen legyenek végezni az Isten akaratát, mert csak abban rejlik a valódi boldogságuk!

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

HÚSVÉT 3. VASÁRNAPJA

Dramatikus Szent Péter beszéde, amit az olvasmányban hallottunk: „Ti megtagadtátok a Szentet és az Igazat, és (Pilátus) arra kértétek, hogy a gyilkosnak kegyelmezzen, az élet fejedelmét pedig megöltétek”. Azt kérték Pilátustól, hogy elengedjen egy gyilkost (Barabást) és a zsidóknak szolgáltassa ki Jézust, hogy megöljék, miután három évig csupán jót tett mindenkivel. Ez valóban hajmeresztő! Mi egy kicsit messzinek érezzük ezt a dolgot és emiatt nem értjük meg a teljes súlyát. Hogy világosabb legyen, a mi napjainkra vonatkoztatva ez olyan, mintha egy indiai állami vezető tíz évvel ezelőtt, mivel Calcuttai Teréz Anya zavarta az ő hatalmát, hamis váddal elítélte volna őt és igazságtalanul megölték volna. Ahogyan abszurdnak tűnik egy ilyen dolog, úgy abszurd volt az, hogy egy gyilkost engedtek el és Jézust ítélték halálra. De hol volt a baj, miért történt meg ez? Mert addig, amíg nem értjük meg ezt, manapság is megismételhetjük ezt a rémisztő cselekedetet.
Amikor elítélték Jézust biztos, hogy a hiúság és az irigység is az okok között volt, mert Jézusra figyeltek az emberek és nem a főpapokra. A főpapok és az írástudók rosszindulatúak voltak, mégis rajtuk kívül nem sok ember állt ki Jézus mellett, nem sokan védték őt. Gyakorlatilag Jézus egyedül maradt mindenki ellen. Két dologban található ennek a viselkedésnek az oka. Egyrészt az emberek féltek! Ez úgy volt, mint pl. amikor régen a kommunistáknak hatalma volt, hogy valakit letartóztassanak, mert párt elleni volt. Ki merte volna védeni a letartóztatott embert, még ha nagyon jó ember is volt és megérdemelte volna az emberek támogatását? Ezt megtenni tulajdonképpen azt jelentette volna, hogy a segítők is börtönbe kerültek volna. Visszatérve Jézusra, annak idején is elég nagy volt a főpapok hatalma és simán eltávolítottak volna a közösségből valakit, ha nem viselkedett volna jól, ha védett volna valakit, akit a főpapok nem kedveltek. Tehát egyrészt a félelem volt az indoka az emberek viselkedésének, és ez érthető; másrészt viszont az értelem használatának leszűkítéséből fakadt ez a távolság Jézustól, ami nem magyarázható természetes emberi reakcióval, hanem inkább a szabadságon múlik! Az evangéliummal ma Jézus arra sarkall minket, hogy használjuk az értelmünket, tágítsuk ki a szemszögünket. Azt mondta a tanítványainak: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és zsoltárokban írtak. Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat”. Ma is Jézus az, aki megnyitja az értelmünket, hogy megértsük az írásokat illetve mindazt, ami velünk történik. Fontos, hogy ne elégedjünk meg azzal az ítélettel, ami a dolgokról elsőre kialakul a fejünkben. Mert ez az első ítélet gyakran a közgondolkodásból származik, és így előítélet alapján születik.
Így volt Jézus számára is: a többség azért ítélte el Jézust, mert annál az előítéletnél maradt, amely szerint Jézus rossz ember volt, mert a szombatot megszegte és egyenlővé tette magát Istennel.
Ezek az emberek igazából soha nem figyeltek magára Jézusra, nem próbálták megérteni, hogy valóban ki volt Jézus, hogy mit mondott, hogy miért cselekedett így? Jézus is, amikor megjelenik az apostolok között azért, hogy higgyenek benne, arra hívja fel a figyelmüket, hogy nézzék őt, hogy tapintsák meg, hogy adjak neki ennivalót, mert egy halott vagy egy kísértet nem eszik! Tehát amikor ítéletet mondunk bárkiről (és bármiről is) mindig a konkrét tények legyenek a kritérium, amiket használunk az ítélet megfogalmazására. Különben ha nem is a hiúság vagy az irigység vezet minket, mégis rosszul ítélhetünk, mert nem a megtapasztalásból indulunk ki, hanem egy közös véleményből, ami sokszor nagyon távol áll a valóságtól és így az igazságtól is.
Például a nyugati országok most a sajtónak köszönhetően azt hiszik, hogy egy náci ország vagyunk. Tudniillik ez a hír terjedt el külföldön, mert olyan szabályok vannak itt, amiket ők (valakik, akik az eus parlamentben ülnek) nem fogadnak el, és e miatt mindent megpróbálnak megtenni azért, hogy megdöntsék ezt a kormányt.
Most nem akarok politikailag se támadni se ellenezni senkit, csak a módszert akarom elítélni. Én nem érzem, hogy egy náci országban lennék. Szabadnak érzem magam ebben az államban, mert az vagyok! Azt teszem, amit akarok, olyat persze, ami nem ellenkezik az élettel. Egyértelműen azért van ez a hír a külföldi országokban Magyarországról, mert az emberek vagy ravaszak (és kihasználják az itteni helyzetet, hogy politikailag a saját malmukra hajtsák a vizet) vagy pedig ostobák! Nem használják az agyukat, az értelmüket! Nem a tényeket nézik, hanem csak követik a híreket, vagyis valakinek a szándékosan torzított véleményét.
Sajnos, amikor az Egyházról hallok valakit beszélni, ugyanezzel a kritériummal beszél. Nagyon gyakran ezt hallottam: én vallásos vagyok, hiszek Istenben, de az Egyház… hát… nem nagyon járok templomba… mert a papok így vagy úgy… vagy az egyház azt tette vagy amazt… De akkor milyen Istenben hiszel? E te istenedben, vagyis egy bálványodban, amit istennek hívsz, de nem AZ Istenben! A farizeusok is, a főpapok is, az írástudók is nem az Istenben hittek, hanem az ő kis istenükben, ami a kényelemben állt meg abban, hogy tisztelték őket, mert amikor Jézus csodákat vitt véghez, amikor szentül beszélt, nem ez a valóság volt fontos, hanem inkább az ő bálványuk, az, hogy az emberek nem őket követték, hanem Jézust.
Kérjük, hogy mi is egyre jobban megtanuljuk használni az értelmünket, vagyis azt, hogy nem az előítélet vagy a közvélemény, hanem a valódi tények alapján mondjunk ítéletet bármiről. Így biztos nem fogjuk elkövetni azt a hibát, amibe sok hívő ember is beleesett Jézus ügyében; így hiteles és jó keresztények leszünk bárki előtt.

 

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

AZ ISTENI IRGALMASSÁG VASÁRNAPJA

A mai evangélium Szent Tamáson keresztül nagyon szépen mutatja, hogy milyennek kell lennie a hitnek, mit jelent hinni Jézusban.
Az evangéliumi jelenetben Tamás hitetlensége kerül előtérbe. Ezt a képet választottam a húsvéti üdvözlő lapra. Tamás egyszerű ember volt, mint mindnyájunk, és ő is három éve volt az apostolok csapatában. Az apostolokkal együtt halászott, járkált a galileai utakon és közelebbről csodálkozott rá Jézus csodáira. Mégis, amikor Jézus a feltámadása után megjelent az apostolok között és ő nem volt ott, utána nem bízott a társai szavában. Pedig sok időt töltöttek együtt, és mégis azt gondolta, hogy amikor Jézus megjelenéséről beszélnek, nem mondanak igazat.
Fontos figyelni erre a viselkedésre, mert sokszor ez a mi viselkedésünk is. Tamás helyében valószínűleg mi is úgy reagáltunk volna, ahogyan ő! Sokszor azt tapasztalom, hogy hívő embereknek, amikor nehéz körülmények közé kerülnek, vagy amikor a dolgok nem úgy mennek, ahogyan ők szeretnék, akkor meginog a hite és a kételkedés jellemzi őket. Hiába mondom nekik, hogy Jézus nem szűnik meg, nem tűnik el csak azért, mert nehezebb lett az életük. Ők is úgy reagálnak, mint Tamás: „hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” vagyis – más szavakkal, a mai emberek szempontjából – ha Jézus nem teszi rendbe az ő helyzetüket, akkor nem hisznek benne. Mert ha Jézus rendbe teszi a helyzetüket, akkor ez olyan, mintha tapintanák Jézust. De ez a követelőző hit nem Jézusba vetett hit, hanem inkább az ember elképzelésébe vetett hit.
Az, ami Tamással történt, velünk is történik folyamatosan. Körülöttünk is mindig vannak emberek, akik tanúságot tesznek Jézus jelenlétéről és csodáiról, de a bajunk az, hogyha mi nem „tapinthatjuk meg” a kezeinkkel ezeket a tényeket, akkor nem hiszünk.
De az így gondolkodó embernek a hibája az, hogy ez nem így van. Úgy értem ezt, hogy akkor se hinne az illető, ha a saját kezeivel, szemeivel és értelmével tapintaná azokat a tényeket. Rengeteg ember volt Jézus körül, mégis csak 11 ember maradt végig vele, és amikor a keresztre került ők is elszéledtek. Utána persze visszajöttek, de azt szeretném hangsúlyozni, hogy Jézust, akit bárki megérinthetett, nagyon kevésen követték és hittek benne. Tehát az, hogy csak akkor hisz valaki, ha tapintathatja Jézust, ez egy ürügy annak, aki nem akarja komolyan venni Jézus történelmi és lelki eseményét.
Végül is egy ilyen ember már eleve a mellett döntött, hogy nem érdekli őt Jézus. Ez az igazi gátja a hitnek. Mert ha igaz, hogy a hit egy kegyelem, még inkább igaz és fontos az, hogy az ember elfogadja ezt a kegyelmet, használja a szabadságát, hogy érdeklődjön és kutasson utána. Különben az illető túl- nem pedig meg-éli az életét; az életének nincs célja, csak a jelent élvezi, vagy legalábbis megpróbálja, de ez önző dolog, mert ez általában a többi ember javának rovására megy!
Mi itt vagyunk: ez jó jel, mert ez azt jelenti, hogy hiszünk Jézusban, hogy úgy döntöttünk, hogy ez fontos és jó nekünk. Akkor nézzük meg, hogy Tamás jelenete alapján mit jelent hinni. Miután Tamásnak végre sikerült személyesen találkoznia Jézussal, Jézus azt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem látták, és mégis hisznek!”. Kiről beszél Jézus? Rólunk! Mi vagyunk a boldogok! Mert pont abban áll a hit, hogy bár nem látunk közvetlenül valamit, mégis hiszünk, hisszük, hogy létezik az a dolog, és hogy olyan, amilyennek az emberek elmondják. Mi nem látjuk Jézust, ahogyan Tamás látta őt, és mégis hiszünk. Azért hiszünk, mert az egyházban vagyunk, ahol a hagyomány, sok szent ember és a Szentlélek vezetett minket idáig. Igaz, hogy nem láttuk és nem látjuk Jézust úgy, ahogyan Szent Tamás látta, de végülis jelek, Jézus jelenléte jelei vannak, ezeket folyamatosan látjuk. Én mindennap elmondhatom, hogy találkoztam Jézussal, mert Józsival találkoztam, Antallal beszéltem, Nóra mosolyát láttam, mentem meggyónni a bűneimet és azon a papon keresztül Isten megkönyörült rajtam, felkarolt és segített újra talpra állni. Ezek az arcok és események mind alkalmak, amelyek által Jézus beszél hozzám és megmutatja az ő irgalmasságát.
Mert ugye ma az Isteni irgalmasság vasárnapja is van és Jézus millió módon folyamatosan megmutatja nekünk, hogy szeret minket, hogy nem hagyott egyedül, hogy tovább is vezet a jóra. Ennek ellenére kételkedünk, kicsi a hitünk, nem hagyatkozunk őrá.
De az ő végtelen irgalmassága irántunk főleg abból látszik, hogy mégse bosszankodik, hanem mindig készen áll átölelni minket. Ez főleg, de nem csak a szentségeken keresztül történik meg. A plébániai közösségek is nagy szerepet játszanak, mert csak azokon belül tapasztalhatja meg az ember kézzelfoghatóan Jézus irgalmasságát és szeretetét.
Kérjük tehát ezen a vasárnapon, hogy figyelve a tömérdek jelre, amiket Jézustól kapunk mi is mindennap kimondhassuk: „Én Uram, én Istenem”, így a hitünk szilárd fog maradni e világ viharai közepette is.

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

HÚSVÉT

Érdekes az a megjegyzés, amit az evangéliumban hallottunk: mind a két tanítvány, Péter és János futott, de János, aki fiatalabb volt, és valószínűleg kíváncsibb is, gyorsabban futott, mint a másik, és elsőként érte el Jézus sírját. De bár ő az első volt, aki látta a nyitott sírt, mégis megállt a bejáratnál, benézett, de nem mert bemenni. Várta, hogy Péter is megérkezzen és csak utána lépett be. Mennyire emberi ez a viselkedés, mennyire szépen írja le ezt a jelenetet Szent János evangélista, mert ezzel arra hívja fel a figyelmünket, hogy bár izgatott volt János apostol, és emiatt gyorsabban futott, mégis a nyitott és üres sírral szemben megállt végiggondolni mindazt, ami történt Jézussal: és úgy reagált, mintha félt volna egy olyan dolgot megtudni, ami rendkívüli, ami természetfeletti. Inkább megvárta a barátját, Pétert a sír előtt, hogy bátorságot kapjon tőle. Jézus mindig beszélt a saját haláláról és feltámadásáról, főleg az utolsó idők alatt, de ez az utolsó dolog, a feltámadás, még olyan elvont és új fogalom volt, hogy az apostolok, amikor hallották ezt, valószínűleg mindig bólogattak , de biztos, hogy nem vágták, hogy miről van szó (mert ráadásul halászok voltak, nem értelmiségi emberek). Biztos magukban azt mondogatták, hogy majd később megérti, vagy majd valamikor Jézus részletesebben meg fogja magyarázni. De közben valóban meghalt Jézus és egy üresség maradt a szívükben. Egészen addig, amíg Mária Magdolna visszajött Jézus sírjától azt mondva, hogy nyitva találta a sírt, és nem volt ott Jézus.
Az evangélium úgy folytatódik, hogy János belépett Péter után, látta mindezt, és hitt! Mit látott János ahhoz, hogy higgyen Jézusban, az ő feltámadásában? Talán egy sziklapárkány volt a sírban (amire szokták elhelyezni az elhunytat), rajta a gyolcslepel és a kendő, és ennyi.
Most először történt, hogy Jézus a hiányával, többet mondott el saját magáról, mintha beszélt volna. Az apostolok elkezdték egy kicsit megérteni, hogy Jézus feltámadása nem egy elvont fogalom volt, hanem Jézus tényleg meghalt és tényleg újra életre kelt, olyannyira, hogy elment a sírjából, otthagyva a gyolcsleplet és a kendőt. Mert ugye, ha valaki el akarta volna lopni a testet – mert ez a hipotézis is felmerült –, nem vette volna le a gyolcsleplet Jézusról, és nem hagyta volna ott a fejkendőt szépen összehajtva egy másik helyen.
Ez valóban a mi hitünk is. Mi sem látjuk a feltámadt Jézust, magunk között is inkább az „ő hiányát látjuk”, vagyis nem látjuk őt, de olyan jelek vannak, amik előtérbe teszik, hogy Jézus feltámadott, hogy Jézus cselekszik és tovább él köztünk!
Múlt héten Rómában voltam beszélni az elöljárómmal, mert olyan dolgok történtek régebben (vele is), amik elszomorítottak és kiakasztottak engem, és megfagyasztotta a köztünk való kapcsolatot (ne féljetek, ez akkor volt, amikor még az előző plébánián voltam, de azóta nem volt alkalmam találkozni vele).
Tehát úgy mentem oda, hogy feldúlt is voltam, mert tisztázni akartam az elmúlt eseményeket, de aztán amikor a szemináriumba beléptem, amikor újra láttam azokat az arcokat, amelyek elkísértek engem a tanulás időszaka alatt, olyan jó érzésem volt, olyan szeretve éreztem magam, hogy elkezdtem megváltozni. Újra emlékeztem azokra a csodákra, amik 5 év alatt megtörtént abban a házban, azokkal az emberekkel, az elöljáróimmal is, hogy elolvadt az a háborús lelkület, amellyel elindultam. Szóval olyan jeleket kaptam a szemináriumban, amelyeken keresztül újra elismertem a feltámadt Jézus jelenlétét azok között az emberek között, akikkel eredetileg vitatkozni akartam, akiknek meg akartam mondani a magamét. De mielőtt egy szót is mondtam volna nekik, már más lett a velük való kapcsolatom, más lett a hozzáállásom, a közelítésem őhozzájuk. Felismertem, hogy ők is emberek, és hibázhatnak, de ugyanakkor és ennek ellenére mégis Isten eszközei maradnak. Leginkább rajtuk keresztül tapasztaltam meg feltámadt Jézus jelenlétét az életemben.
Így más szívvel tudtam beszélni az elöljárómmal és nagyon szép, nagyon jó volt világosságot tenni a múltra és így világosabban és békében tovább folytatni a jelent és szépen tervezni a jövőt. Rólatok is meséltem neki, s nagyon örült, hogy egy jó helyre kerültem.
Ez valóban Jézus feltámadásának a hatása, aki jelen van mindenhol, jelen van az emberekben és így minden kapcsolat ővele feltámad, megújhodik. Mert Jézussal bármi nehézség értelmet kap és így jóvá válik, építőleg hat a jövőre.
Ez, ami köztem és az elöljáróm között megtörtént, minden embernek lehetséges, amikor felismeri, hogy honnak származik a másik, és mi az élete célja. Ne a hibáink, a gonoszságaink határozzák meg a viszonyainkat, hanem a feltámadt Jézus! Ő azért halt meg és támadt fel, hogy egységbe kössön minket. Főleg a keresztények között legyen ez az egység, de aztán minden emberrel is, mert egy Atyánk van, aki azért támasztotta föl a fiát, hogy mindenkit vonzzon őhozzá.
Kövessük Szent Pál buzdítását is, aki azt mondta, hogy „Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján”. Csak akkor lehetséges az egység a többiekkel való kapcsoltban– bárkivel – amikor az odafönt valókat keressük, és így békésebbekké válnak a viszonyok.
Kérjük ezen a szent ünnepen, ami 8 napig fog tartani, jövő vasárnapig, hogy mi is, mint András lássuk Jézus jeleit a többiekben és higgyünk benne, az ö feltámadásában és mindenkivel osszuk meg ezt az örömhírt!

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

NAGYBÖJT 5. VASÁRNAPJA

Aki szereti az életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti azt az örök életre. Kemény szavak ezek. De mit is akart mondani ezzel Jézus? Mert biztos nem arra gondolt, hogy úgy kell gyűlölnünk az életünket, mint ahogyan egy ellenségünket gyűlölnénk, vagy úgy, mintha az élet valami rossz dolog lenne.
Ahhoz, hogy megértsünk egy mondatot, mindig abban a kontextusban kell szemlélnünk, amiben van, nem szabad elkülöníteni egyetlen mondatot az egészből.
Mi itt a kontextus? Jézus kevés idővel a kínszenvedése előtt beszél a tanítványainak és finoman, de határozottan megpróbálja elmondani nekik, hogy mi fog történni vele néhány nappal később. És ezzel a furcsa mondattal arra szeretné rávezetni a tanítványait, hogy új tekintettel nézzenek a világra. Az új tekintet abban áll, hogy tudjuk: a világ elmúlik, hogy maga Jézus meg fog halni (mert megölik őt) de az ő halálának óriási eredménye lesz, gyümölcse terem: az emberi nem megváltása! Jézus lelke is megrendült a halál előtt, de az élethez való ragaszkodásnál fontosabbnak tartotta azt, hogy az Atya akaratát véghezvigye, és így a halálig engedelmeskedett az Atyjának.
Mi egy olyan helyzetben vagyunk, ahol ugyanezzel a problémával küszködünk: vajon azt kell tennünk, ami nekünk jó, amit sokszor jogosan is kérhetnénk, vagy „meghalni” az életnek, vagyis a dolgokról való saját elképzelésünknek, és engedelmeskednünk Istennek, vagyis elfogadni azt a bizonyos dolgot úgy, ahogy van?
Hogy ne legyen túl bonyolult, hozok egy példát. Amikor régen elvégeztem egy hegymászás tanfolyamot, egy este kellett volna találkoznunk az egész csapattal (akik részt vettek ebben a kurzusban), hogy együtt vacsorázzunk és megtudjuk a tanfolyam végeredményét. Én már nagyon vártam, izgultam és kíváncsi voltam, hogy hányadik lettem. Azon az estén elmentem abba a városba, ahol találkoznunk kellett, de a forgalom miatt, és a miatt is, hogy eltévedtem (mert nem ismertem azt a várost) lekéstem a találkozást és a csoport elment egy olyan helyre vacsorázni, amit nem ismertem. Annak idején még nem nagyon voltak a mobil telefonok, tehát nem tudtam elérni senkit, hogy elárulja nekem a vacsora helyét. Szóval hazamentem és dühös voltam, mert nagyon vártam azt a vacsorát, de rosszul sült el az az este és bosszankodtam. Néhány nappal később találkoztam az egyik résztvevővel, aki azt mondta, hogy én egy másik sráccal elsők lettünk és azon az estén volt lehetőségünk beiratkozni egy magasabb szintű tanfolyamra, de sajnos azt már lekéstem. Amikor ezt tudatta velem, még inkább haragudtam magamra, de hiába… már nem volt mit tenni.
Amikor ez megtörtént nyár volt, és ha részt vettem volna a második tanfolyamon, nem mentem volna el Riminibe, ahol láttam a Kis Szent Terézről szóló kiállítást, pedig innen kezdődött el a hivatásom kalandja. Szóval, ha nem késtem volna le azt a vacsorát, valószínűleg most nem lennék itt! Ebből megértettem, hogy érdemes inkább úgy elfogadni a dolgokat, ahogyan történnek, és hagyni, hogy Jézus azokon keresztül vezessen minket a jó úton. Tehát ebben az értelemben kell „gyűlölnünk” az életet, mert nem a mi kezünkben van! Mert szeretni az életet ebben a világban pont azt jelenti, hogy az életünk a kezünkben van, és azt csinálunk vele, amit csak akarunk. 
Nekünk viszont meg kell tanulnunk az engedelmességet, úgy ahogyan Jézus megtanulta a szenvedéséből, ahogyan szépen hallottuk a szentleckében.
Jézus mindig engedelmeskedett az Atyjának, de nekünk kinek kell engedelmeskednünk és hogyan? Persze mi nem vagyunk bábuk, hogy azt csináljanak velünk, amit akarnak, tehát jogos és jó, hogy tervezünk, kezdeményezünk, stb., de amikor olyan dolgok történnek, amelyekre rá vagyunk kényszerítve, akkor a leghasznosabb és legjobb dolog – Jézus tanítása szerint – elfogadni azt, engedelmeskedni a valóságnak.
Válaszolva az előző kérdésre, vagyis kinek kell engedelmeskednünk, nekünk is az Atyának kell engedelmeskednünk, mint Jézus, de nem elvont módon. Mivel a valóságon keresztül beszél hozzánk az Isten, ezért úgy kell engedelmeskednünk Neki, hogy ne birtokoljuk, vagy ne erőltessük a valóságot, hanem elfogadjuk, mint olyan eszközt, amellyel Jézus vezet minket. Sokszor úgy érezzük, hogy az, ami történik, a véletlenből származik, vagy puszta emberi gyarlóság. Lehet, hogy az emberi gyarlóság közreműködik abban a bizonyos helyzetben, de Isten mindent felhasznál arra, hogy beszéljen hozzánk és a jóra vezessen bennünket.
Közeledik Jézus kínszenvedése, és ez a legnagyobb példája ennek az engedelmességnek. Az evangélium úgy fejeződik be, hogy „ha majd fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok”. Ezekkel a szavakkal egyértelműen a keresztre feszítésére hivatkozott Jézus, amelyet a jövő vasárnapi evangélium fog tartalmazni.
Ha Jézus még a kínszenvedésében, a kereszten is engedelmeskedett Atyjának, akkor kérjük, hogy adjon nekünk is erőt és készséget ahhoz, hogy a mindennapi dolgunkban mi is engedelmeskedjünk az Atyának azzal, hogy elfogadjuk a szépségeket és nehézségeket egyaránt, és biztosak lehetünk abban, hogy a valóságon keresztül a jóra vezet minket Jézus. Így nem lesz túlzott az e világhoz való ragaszkodásunk, amely úgyis elmúlik, hanem ebben a világban az Isten országát szeretjük a legjobban.