Napi evangélium
Támogatás
Bankszámlaszámunk:
11722003-20030267
.jpg)
Vasárnapi prédikációk
Nagyböjt 4. vasárnapja
- Részletek
Pár évvel ezelőtt elmentem bejárni egy kirándulást, ahova az egyik hittan csoportommal készültem menni. Nem emlékszem, hogy melyik hegységben voltam, lehet a börzsönyben, de az a biztos, hogy rosszul voltak jelölve az ösvények. Úgy kezdődött az a nap, hogy a térkép szerint az egyik ösvényen mentem, aminek a célhoz kellett volna vezetnie engem, és adott jelzéseket követtem. Egyszer csak eltűntek a jelek, de én tovább mentem azon az ösvényen, amin voltam, mert azt gondoltam, hogy majd újra fel fognak tűnni. Viszont elmúlt 10 perc, 20 perc, fél óra, egy óra és tovább mentem és mentem, de a jelzéseket nem láttam többé. Kezdtem aggódni, mert egyre nyilvánvalóbb volt az az érzésem, hogy eltévedtem. Nem volt elég időm visszagyalogolni abba az irányba, ahonnan jöttem (mert elég hosszú túra volt és nem az elején tévedtem el): próbáltam megtippelni a térképen, vajon hol vagyok? De az az ösvény, amin voltam sehol nem volt jelölve. Igazából visszafordulhattam volna, de így nem készítettem volna elő a kirándulást, ami viszont fontos volt, hogy készen legyen, mert néhány nappal később oda kellett mennem a fiatalokkal.
Szóval megálltam és gondolkodtam: hogyan tudom újra megtalálni a helyes ösvényt és így véghezvinni a túra előkészítését? Iránytűm nem volt, hogy eligazodjam, de fölnéztem és ott az égen sütött a nap! Megnéztem az órámat, kiszámítottam, hogy kb. hol kellett lennie a napnak abban az órában, és így nagyjából megtaláltam, hogy melyik irányba kellett volna mennem ahhoz, hogy keresztezzem az egyik ismert ösvényt, ami a térképen volt. Elindultam az így megtalált irányba, úttalan utakon átvágtam az erdőn, és éljen végre rábukkantam a térképen jelölt egyik ösvényre. Szerencsére nem voltam nagyon messze az eredeti útvonaltól, csak az volt a baj, hogy véletlenül egy olyan útra mentem, ami az én térképemen nem volt jelezve, és így eltévedtem.
Miért meséltem el ezt a kis sztorit? Mert amikor az ember eltéved, mindig van egy fontos jel, amelynek köszönhetően visszatalálhat a jó útra (nekem abban a helyzetben a nap volt).
A zsidó nép kivonulásának idején pl. a rézből készített kígyó az élet jele volt, mert miután egy kígyó megmart valakit, ha az illető ránézett arra a fölemelt rézkígyóra, akkor a méreg nem ártott neki. Ez az ószövetségben volt, de Jézus nagyon szépen használta ezt a szimbólumot, mert az ószövetségből kiindulva, úgy beszélt magáról, mint az új „rézkígyóról”, az életnek új jeléről, aki fel lesz emelve, hogy az emberek ránézhessenek, és így ne haljanak meg.
Ennél a hasonlatnál maradva, ha most Jézusra figyelünk, ha őrá nézünk, akkor e világ mérge nem árt nekünk. De mit jelent figyelni rá? Nézni rá? Mi az az eszköz, amellyel „láthatjuk” Jézust? A hit. Ezért figyelni Jézusra nem más, mint hittel élni. És hittel élni nem más, mint figyelmesen keresni Jézus jeleit a saját életünkben. Lehet felszínesen, szórakozottan élni és akkor semmit sem veszünk észre. Lehet viszont nagyon figyelni és kérni, hogy láthassuk Jézust, hogy érinthessük a kezünkkel az ő jelenlétét, hogy érezzük a bőrünkön az ő szeretetét. Mert Jézus nem egy elvont fogalom. Persze nem látjuk őt úgy, ahogyan kétezer évvel ezelőtt látták az apostolok, de mégis létezik köztünk egy olyan fajta barátság és olyan jelek vannak, amiket az ember magától nem tudna teremteni; ezek bizonyítják, hogy valaki más cselekszik.
Ha Jézus az élet jele, akit a kereszten magasba emeltek, hogy lássuk, akkor nekünk mit kell csinálnunk? Érdekes a paradoxon, ami a szentleckében van: „nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki ne dicsekedhessen” mondta Szent Pál az elején, de aztán úgy folyatatta, hogy ”Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket”. Azért paradoxon, mert nem derült ki belőle, hogy fontosak-e a tetteink, vagy nem? A lényeg az, hogy nem a tetteink alapján üdvözülünk, de a jó tettekre vagyunk teremtve, tehát ha valóban követjük Jézust, akkor jól is cselekszünk. Az evangélium végén még jobban ki van emelve, hogy bár nem a tetteink alapján üdvözülünk, mégis ezekből látszik meg, hogy kié vagyunk, kiért élünk, mert az evangélium végén hallottuk, hogy „aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd nyilvánuljanak ki tettei, hogy Isten szerint cselekedte azokat”. Szóval, aki rosszat cselekszik, az szégyelli magát és mindent megtesz azért, hogy a cselekedetei a sötétben maradjanak. Aki jól cselekszik viszont, azt a világosság jellemzi. Ő nem szégyelli magát, és ha nem akarja, hogy megnyilvánuljanak a cselekedetei, ez csak azért van, hogy ne gőgösködjön miattuk.
Ahogyan a pusztában Isten nem akarta, hogy a bűnei miatt az ember meghaljon, és megparancsolta a rézkígyó felemelését, ugyanígy Jézus is azért hagyta, hogy a keresztre feszítsék, mert nem azért jött, hogy megbüntesse az embereket (az bűneik miatt) hanem azért jött, hogy üdvözítse őket, de mindig tiszteletben tartva az ember szabadságát. Mert ugyan Krisztus értünk van a kereszten, viszont nekünk szabadságunkban áll őhozzá fordulni, vagy nem! Ez főleg a tetteinkből látszik.
Tehát kérjük, hogy Jézus, aki nem hátrált meg a kereszthalálától, mindig nagy jele legyen a számunkra annak, hogy van valaki, aki végtelenül szeret minket, és azért fogadta el a keresztet, mert meg akart menteni minket e világ káros csábításaitól. És kérjük, hogy ennek a bizonyosságnak az alapján egyre szentebbekké és jobbakká váljanak a cselekedeteink.
Nagyböjt 3. vasárnapja
- Részletek
Érdekes ez a jelenet, amit az evangélium leír. Arra gondoltam, hogy ha most például elmegyek egy híres kegyhelyre, ott mindig van egy csomó árus és sok minden apró kegyes tárgyat adnak el. Ha én úgy reagálnék, mint Jézus, és felborítanám az asztalokat és elkezdeném kikergetni az embereket, akkor bizony jönnének a rendőrök és börtönbe kerülnék, vagy esetleg egy bolondok házába! Pedig az, amit akkor tett Jézus, most is érvényes! Most is sokszor a hit egy ürügy az emberek számára ahhoz, hogy üzleteljenek, bár igazából a kegyhelyeken kívül ez nem nagyon jellemző. De a belső logikája az, ami viszont köztünk is sokszor van jelen. Mire gondolok? Arra, hogy a hit, a vallás végül is egy jó dolog, mert így a gyerekek rendesen nőnek fel, mert szebben tudom élni az életemet, mert jó vasárnaponként találkozni a többiekkel a templomban, mert szép a közösségi élet, és így tovább. Ezek a dolgok mind jók, nem mondom, hogy ezek a hitnek eltorzításai, de nem is a gyökerei. Mert ha csak ez marad, akkor a hit mindig a körülményektől függ, a kedves emberektől, az eredményektől, végülis a mi jó vagy rosszkedvünktől. A hit azonban sokkal mélyebben gyökerezik.
Már Jézus idejében, hallottuk a szentleckében, a zsidók számára a megfeszített Krisztus botrány volt (és csak csodajeleket kívántak), a görögöknek viszont oktalanság (ők bölcsességet követeltek), de Szent Pál számára Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége! Tehát Jézus nem azért fontos a számunkra, mert megértjük Őt, mert azt csinálja, amit akarunk, mert segít helyesebben felnevelni a gyerekeinket, mert szépen tudunk énekelni együtt a templomban, szóval nem azért fontos, mert hasznot tudunk húzni belőle. A Jézusba vetett hitünk, és a Vele való kapcsolatunk azért fontos, mert nélküle nem lenne értelme az életünknek. Mert Tőle egy olyan szeretetet kapunk, ami végtelen, ingyenes, örök. És a nagyböjt alatt ezt a fajta szeretetet még inkább érezzük, mert különösen ebben az időszakban emlékszünk arra, hogy Jézus értünk szenvedett, értünk feszítették a keresztre és értünk halt meg!
Tehát a hitünk lényege nem egy felszínes érzés, hogy milyen szép együtt lenni, vagy milyen hasznos, hogy hitem van!
Jóllehet a hit célja nem a hasznosság, mégis, aki valóban hisz Jézusban, annak számára a hit nagyon is hasznossá válik az életében, mert ettől sokkal szebb és szentebb életet tud élni az illető.
Hogy érthetőbb legyen az, amit szeretnék mondani, két példát hozok, amelyek mostanában megérintettek engem.
Van egy hölgy, akit nem rég ismertem meg, akinek a férje eltávolodott tőle, mert beleszeretett egy másik nőbe és mivel rabja volt az érzéseinek, elhagyta a feleségét. Beszéltem ezután nem sokkal ezzel a hölggyel, aki egyedül maradt (ráadásul két kisgyerekkel) és gyönyörű volt látni, hogy bár nagyon nehéz helyzetbe került és nagyon fájdalmas körülményben él, mégsem haragudott se a férjére, se arra a nőre, akivel elment a férje, és csak Jézusban bízik. Reméli, hogy észhez tér a férje és nagy szeretettel visszavárja őt. Azt mondta nekem, hogy Jézus adta ezt a próbát, és ő bízik benne, hogy majd jóra fordul az ügye, csak ki kell tartania a hűségben.
Vagy még egy másik hölgyet ismerek, akinek a férje nagyon komolyan megbetegedett (annyira, hogy majdnem meghalt), neki is kisgyerekei vannak, és mégis megható látni, milyen nyugalommal éli meg ezt a helyzetet. Bár őt is nagy fájdalom érinti, de inkább azt vette észre, hogy mennyivel segítőkészebbek körülötte az emberek, a rokonok és a közösséghez tartozó emberek. Így ő is inkább bízik Jézusban és a hite valódi támasz számára.
Ebben a két példában látszik, hogy a hit nem egy ruha, amelybe vasárnaponként valaki felöltözködik, vagy egy ürügy a kényelmességre, hanem a valódi erő, értelem és remény forrása, ami lehetővé teszi, hogy a nehéz helyzetben az ember ne essen kétségbe.
Hallottuk az olvasmányban, hogy Isten a 10 parancsolattal megpróbálta nevelni erre a fajta hitre a zsidó népet. Jézus beteljesítette ezt a módszert az ő végtelen szeretetével.
Kérjük tehát, hogy tovább élve ezt a nagyböjtöt, a hitünk szilárdabbá és mélyebbé növekedjen bennünk. Így minden, amit ezen felül kapunk, a barátok, a közösség, az énekek, a nevelés, a szépség, gyümölcse legyen a Jézusba vetett szilárd hitünknek!
Nagyböjt 2. vasárnapja
- Részletek
Azzal kezdtük el a nagyböjtöt, hogy szükségünk van a böjtölésre, hogy egy kicsit jobban ápoljuk a lelkünket. A mai olvasmányokkal Jézus bátorít minket, és egy olyan utat mutat meg, amelyen olykor nehéz járni, de fontos belevágnunk. Ez az út a bizalom útja.
Elég drasztikus és megrázó volt az olvasmány: Ábrahámtól Isten azt kérte, hogy áldozza fel az egyetlen fiát. Képzeljétek el, mekkora bizalom volt Ábrahámban, hogy nem kímélte meg a saját fiát, az egyetlenegy fiát, pedig Isten megígérte neki, hogy olyan nép fog belőle származni, amely számosabb lesz, mint a homokszemek a tengerparton.
Nekünk elég nehéz elképzelni ezt a dolgot, mert borzadunk csak gondolni is arra, hogy megöljük egyik gyerekünket. Bár rettenetes ez a dolog, mégis Jézussal pontosan ez megtörtént! Isten Ábrahám esetében az utolsó pillanatban egy angyalon keresztül szólt és megállította Ábrahámot, mielőtt kinyújtotta volna a kezét a fia felé. Jézus esetében viszont az Atya elfogadta a saját, egyetlen Fia halálát, az emberek megváltásáért.
De mit jelent ez a számunkra? Isten tőlünk nem kéri azt, hogy áldozzunk embereket! Sokkal könnyebb a feladatunk, de ugyanakkor sürgős! Olyan világban élünk, amelyben úgy tűnik, hogy az egész egyik pillanatról a másikra összedőlhet (és nem csak Magyarországon). Mi a mi hozzáállásunk ehhez a helyzethez? Mi is csak panaszkodunk és rettegünk attól, ami bekövetkezhet, ha az ország gazdasága összeomlik?
Jézus a mai olvasmányokkal azt kéri tőlünk, hogy bízzunk Benne!
De ez a bizalom nem passzív dolog: szurkoljunk és reméljünk benne, hogy nem esik csődbe Magyarország, vagy Európa, és hogy jobb lesz a jövő.
Jézusnak is nagyon fontos volt az Atyjába vetett bizalom, de ez nem jelentette azt, hogy a kanapén tétlenül nézte a focimecset. Annak idején is elég rossz volt a társadalmi helyzet, mert nem csak a rómaiak elnyomása alatt volt a nép, hanem sok kétszínű farizeus is volt köztük, ami miatt nagy igazságtalanság alakult ki az emberek között. Jézus nem azt várta, hogy a dolgok maguktól jöjjenek rendbe, mert ez magától nem megy, hanem megmozdult, tanított, gyógyított, tette a jót, szeretettel foglalkozott minden emberrel, aki hozzá fordult.
Ha az olvasmányok a bizalomról szólnak, az evangélium viszont ennek a gyökerét, a forrását hangsúlyozza, vagyis az Atya és a Fiú közötti egységet szeretné kidomborítani.
Jézus cselekedetei nem egyéni buzgóságból származtak, hanem mindig az Atyjával való egységben cselekedett.
Tehát őbenne mindig nagyon erős volt az Atyjába vetett bizalom, mert valami módon vele együtt élt mindent, és ez tette lehetővé, hogy annak ellenére, hogy nem jól mentek a dolgok – annyira nem mentek jól, hogy a keresztre is feszítették őt – ennek ellenére sose esett kétségbe! Bízott az Atyja jóságában, a rá vonatkozó jó tervében.
Jézus végülis nem egy hős, aki a saját erejével le tudja győzni a rosszat (ahogyan az amerikai filmekben szoktuk látni), az ő ereje az Atyjával való szoros kapcsolatban áll. Ez az Atyjával való egység erőt, irányt, nyugalmat ad Neki, egyszóval bizalmat az Atya iránt! Mivel az emberek és az apostolok mindig csak Jézust látták, bár ő többször mesélt nekik erről az egységről, mégis azért, hogy megerősítse ennek az egységnek a megismerését az apostolokban, Jézus elvitt magával három apostolt és előttük ment végbe a színeváltozás. Sok érdekes dolog történt ez alatt a jelenet alatt, de csak egyet emelek ki: Jézus ruhája ragyogó fehér lett. A fehér az, ami a sötétséggel ellenkezik. Ránk is érvényes ez a dolog. Vagyis amikor mi is megéljük ezt az egységet Jézussal és így az Atyával, akkor ragyogókká válunk ebben a sötét társadalomban, bármilyen sötét helyzetben. Ez a fény szilárdítja meg az életünket és ezzel elszántan haladhatunk előre.
Gondoljatok arra, hogy amikor egy ember a sötétségben megy, akkor nehezen jár, tántorogva lép. És hány ember tántorog mostanában ezekben a bizonytalan körülményekben. A fény viszont az, ami lehetővé teszi, hogy bizalommal és bátran menjünk tovább. Ezért fontos, hogy egységben legyünk azzal, aki a fény forrása! Emlékszem múlt nyáron, a családok nyári tábora alatt, játszottunk egy olyan játékot az egyik este, amely abban állt, hogy voltak állomások és a sötét erdőben bekötött szemmel kellett végigmennünk egy másik ember segítségével az állomásokon. Mivel éjszaka volt, amikor játszottunk, azoknak, akik vezették az embereket az állomások között, zseb- vagy fejlámpája volt. Csak így érezhette magát biztonságban a vezetett ember, csak így bízhatott a vezetőben.
Jézus nekünk is azt mondja: bízzatok bennem, mert nálam van a fény, sőt én vagyok a fény, ami legyőzi a világ sötétségét. Éljetek szoros egységben Velem és ti is részesülni fogtok ebben a fényben, ti is ragyogni fogtok ebben a világban.
Tehát kérjük, hogy a nagyböjt alatt, bármilyen nehéz körülményben is vagyunk, bízzunk Jézusban, keressük a Vele való egységet, és így az ő ragyogásnak köszönhetően a lábunk semmibe nem fog botorkálni.
Nagyböjt 1. vasárnapja
- Részletek
Nagyon röviden írja le Márk evangéliuma Jézus nyilvános életének kezdetét. Márk evangéliuma a legrövidebb, Szent Márk valóban összefogott az elbeszéléseiben , de ugyanakkor mély és egyenesen a lényegre tör. Így kezdődött a mai evangélium: „negyven napig kint volt a pusztában”. Az egyház, aki követi Krisztust, megpróbálja megértetni velünk, hogy mit jelentett ez Jézusnak. Úgy igyekszik véghezvinni ezt a feladatot, hogy nekünk is javasolja ezt a negyven napos pusztát. Ez a nagyböjti időszak, ahol a puszta az a hely, ahol hiányoznak a dolgok, tehát a lemondást jelképezi. A pusztában az ember éhezik és szomjazik… fizikailag. Ezért a nagyböjt alatt mi is meg vagyunk hívva egy kicsit éhezni.
Ez azért jó, mert egyrészt ezzel először magunknak mondjuk ki és aztán mindenkinek, hogy Jézus az ennivalónál is fontosabb.
Másrészt pedig, amikor megtapasztaljuk a test gyötrődését, mert amikor az ember éhezik, akkor gyötrődik, akkor jobban tudjuk megérteni, hogy mennyire gyötrődik a lélek, amikor nem tápláljuk, bár a léleké egy olyan fájdalom, amit nem érzünk, viszont hosszútávon látjuk a rossz következményeit.
Tehát a böjtölés ösztökél minket arra, hogy törődjünk a lelkünkkel. Mert az egész év alatt mindig fordítva szokott lenni: sokat törődünk a testünkkel, hogy egészséges és jóllakott legyen, de a lélek egy kicsit háttérbe szorul, most viszont fordítva van az „edzés”. Mert ahogyan volt a Kis Szent Teréz misének evangéliumában (17-én): „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkének kárát vallja?”.
Konkrétan mit jelent törődni a lelkünkkel, táplálni a lelkünket? Amikor az ember valami testi bajt szenved, akkor koplal és gyógyszereket szed. A lelkünknek is szüksége van a koplalásra és a gyógyszerekre. Miről kell lemondanunk? Több dologról lehet, de a mai világ az internet világa. Habár az Internet sokszor igenis hasznos eszköz, még többször olyan képek és információ forrása, ami haszontalan, felszínes, vagy kifejezetten rossz! Ezért ebben állhat a lélek koplalása, hogy ne tüzeljük folyamatosan a lelkünket ezekkel a képekkel, információkkal, hanem tartózkodjunk egy kicsit az internettől. Maradjunk több időt a szeretteinkkel, a gyerekeinkkel, a feleségünkkel; szánjuk ezt a megnyert időt az imádságra és a jó könyvek olvasására.
Múlt szerdán, hamvazószerdán, amikor a hamuval keresztet rajzoltam a homlokotokra, ezeket a szavakat mondtam: „tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban”. A mai evangélium végén hallottuk, hogy honnan származnak ezek a szavak: Jézus mondta el, amikor elkezdte a küldetését. Ezt fűzte hozzá: „betelt az idő, közel van az Isten országa”. Most is betelt az idő, vagyis megérkezett a megtérésünk ideje (ez az első missziónk!). Erre igazából bármi idő alkalmas, de a nagyböjt különlegesen szolgál erre.
Azért van ez az időszak, hogy Jézusba kapaszkodva próbáljuk egy kicsit jobban élni, egy kicsit erősebben eltávolodni a bűnöktől. Az olvasmányban hallottuk, hogy miután Isten elpusztított minden lényt az emberek bűnei miatt, szövetséget kötött Noéval, amely szerint ezt nem fogja megtenni soha többé. De az ember sajnos nem lett szentebb, hanem továbbra is súlyos bűnöket követett el. Isten erre hogyan reagált? Úgy, ahogyan hallottuk a szentleckében. Elküldte a fiát, hogy megtanítsa az embereket a valódi jó és szép életre. Aztán Jézus ezt a dolgot úgy vitte végbe, hogy bár bűntelen volt meghalt a bűnösökért. Tehát a nagyböjt, bár egy különleges időszak, amikor eltávolodunk a bűnöktől, mégis inkább arra ösztökél minket, hogy Jézushoz közeledjünk, mert csak az ő szeretete tud elvezetni minket a jóra és erősebben vonzani minket, mint a bűn csábításai. Más szavakkal fontosabb keresni Jézust, kérni őt, közeledni hozzá, mint csak a saját erőnkkel próbálni ellenállni a bűnnek.
De hogyan lehet közeledni Jézushoz?
Egyik fontos eszköz éppen a böjtölés, vagyis, nem lehet közeledni Jézushoz anélkül, hogy teret készítsünk a számára a szívünkben. Ezért fontos a böjtölés, vagyis mind az ennivalótól mind a képektől és a másodlagos, szórakoztató információktól tartózkodás, mert különben a fejünkben mindig ezek a haszontalan dolgok forognak, és nem vesszük észre, hogy Jézus közel van hozzánk és szól hozzánk.
Ezért is fontos böjtölni, mert maga Jézus negyven napig maradt a pusztában. Ott a sátán megkísértette őt, de a böjtölés segített neki, hogy ne tántorodjon meg, hanem erősen álljon ellen a kísértéseknek.
Kérjük, hogy lemondva az ennivalóról és okosabb módon használva internetet meg minden eszközt, amivel rendelkezünk, egyre közelebb kerüljünk Jézushoz ez alatt a nagyböjt alatt.
Évközi 7. vasárnap
- Részletek
„Ne az elmúlt dolgokra figyeljetek, íme, én valami újat viszek végbe” mondta az Úr az olvasmányban. Az evangéliumban viszont hallottuk, hogy mi ez az új dolog, amelyre figyelnünk kell. Nagyon híres ez a történet, amit hallottunk az evangéliumban. Néha túlzásnak éreztem ezt a dolgot, mert kibontani a tetőt azért, hogy leereszthessenek egy beteget Jézus elé, egy kicsit furcsa. De bizony azok, akik hordozták a bénát, barátok vagy rokonok, nagyon szerették őt, és emiatt hajlandó voltak bármi eszközzel megadni ennek az embernek azt a lehetőséget, hogy Jézus kézrátételével meggyógyuljon.
De az újdonság nem a tető kibontásában áll, hanem inkább Jézus viselkedésében, hozzáállásában a helyzethez. Amikor Jézus látta, hogy leengedik eléje a beteget a tetőről, az evangélista ezt írja: „látva hitüket, így szólt a bénához…”. Látva a hitüket! Nem tudom, hogy próbáltatok-e már cipelni egy embert hordággyal? Nem könnyű, mert bár négy emberre oszlik el a súly, egy akár 80 kilós embert cipelni azt jelenti, hogy 20 kilo per fő van, ami nem vészes… normális körülmények között; de felmászni egy tetőre azzal a súllyal az már teljesen más: elég durva! Aki ilyet tesz, annak kell, hogy valódi és erős motivációja legyen! Más szavakkal azoknak az embereknek, a Jézusba vetett hite valódi volt; abban hittek, hogy Jézus tényleg meg tudja gyógyítani a barátjukat (vagy rokonukat). Ezért az evangélista azzal a mondattal áll elő: látva hitüket. De aztán Jézus nem gyógyította meg tüstént azt az embert, hanem felhasználta azt az alkalmat, hogy valami újra tanítsa a jelenlévőket.
Pont ebben van a valódi újdonság: „fiam, bűneid bocsánatot nyertek”. Ki bocsáthatja meg a bűnöket? Csak egyedül az Isten, ebben igazuk volt az írástudóknak, de nem vették észre, hogy pontosan maga az Isten volt ott jelen! Ebben áll a legnagyobb újdonság a világon: Isten megtestesült és eljött meggyógyítani minket nem csak, vagy nem inkább a testi betegségeinktől, hanem főleg a lelki bajainktól. Mert a test úgyis előbb-utóbb elenyészik, a lélek viszont örökre él, ezért fontosabb, hogy a lélek legyen egészséges. Annak idején maga Jézus volt a lélek „orvosa” és megbocsátotta a bűnöket, most a lélek gyógyítása a gyónás szentségen keresztül történik meg. Mi papok eszközök vagyunk, és rajtunk keresztül Jézus – aki jelen van! – továbbra is megbocsátja a bűnöket és segíti az embert, hogy újra elinduljon a szentség útján.
Ennél a jelenetnél maradva, még egy dolgot kidomborítanék, ami nagyon szép és fontos: Jézus a béna barátainak hitét látta, viszont a beteget gyógyította meg. A mi hitünk tehet jót a barátainkkal, jót tehet minden emberrel, akikért imádkozunk, akikért Jézushoz folyamodunk. Ezért a legfontosabb dolog, amit a szeretteink javára tehetünk az, hogy valóban hittel élünk.
Még egy dolog jön elő a mai olvasmányokból: fontos az eltökéltség. Szent Pál felhívja a figyelmünket arra, hogy nem mindegy az igen vagy a nem. Azok az emberek pl., akik a bénát hordozták nem kételkedtek, őket csak az igen jellemezte: „igen! Jézushoz vigyük el a barátunkat, akármi áron, mert ő biztos meg tudja gyógyítani!”.
Fontos az eltökéltség, vagyis határozottan foglalni állást Jézus mellett, mert ez kimutatja a hiteles hitünket. Ha Jézussal vagyunk, akkor semmitől nem kell félnünk.
Az elmúlt heteken több családnál ebédeltem vagy vacsoráztam a házáldás alkalmából, és el kell mondjam, hogy sok szép család van a barossi területen. De hogyan születtek ezek a családok? Úgy, hogy a fiú határozattan eldöntötte, hogy feleségül akarja venni a barátnőjét és vele együtt egy szép családot építeni. Biztos vagyok benne, hogy ha a lány szülei ellenezték volna ezt, vagy valami akadály jött volna közbe, akkor a fiú bármi (jó) eszközzel megpróbálta volna véghezvinni az ő szép tervét! Mert hitt abban, hogy jó, hitt, hogy azon az úton elérheti – vagy legalább megközelítheti – a boldogságát.
Tehát ne kételkedjünk a hitünkben. Mindig legyen egy határozott igenünk Jézus mellett, mert ez valóban jó a számunkra. Jézus az egyetlen, aki meggyógyíthatja a lelkünket, aki megbocsáthatja a bűneinket; az egyetlen, aki az örök élettel ajándékozhat meg minket, mert ő Isten!
Mivel Jézus az, aki a vétkeinket el tudja törölni önmagáért és bűneinkre nem emlékezik többé, kérjük, hogy félelem nélkül, bármi jót meg merjünk tenni azért, hogy akár mi, akár a barátaink megkaphassák a lélek gyógyulását.
Évközi 6. vasárnap
- Részletek
ÉVKÖZI 6. VASÁRNAP
Nagyon szépen összeillik ma az olvasmány az evangéliummal, jól lehet látni milyen nagy ellentét volt a zsidó nép és Jézus között, amikor egy leprásról volt szó. Hallottuk az olvasmányból, hogy olyan szabályok voltak a zsidó nép számára a leprásokkal kapcsolatban, amelyek miatt a szegény leprás nem csak a betegség miatt gyötrődött, hanem a megszégyenítést és a kiközösítést is el kellett szenvednie! Még emberszámba sem vették. Jézus viszont egy kicsit másképpen reagált a leprással szemben: „megesett rajta a szíve” hallottuk az evangéliumban, és meggyógyította őt. De mi az alapelv, ami Jézus ezen hozzáállása mögött van? Szent Pál megvilágítja ezt a szentleckében: „tegyetek mindent Isten dicsőségére” mondta, és aztán: „nem azt keresem, ami nekem hasznos, hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek”. Tehát ez a lényegi különbség a két hozzáállás között: az egyikben az ember csak a saját dolgát védi (ezért a leprásoknak el kell hagyniuk a közösséget és egyedül maradniuk, mert különben megfertőzték volna a többieket), a másikban viszont Jézus elfogadja a leprást és annyira sajnálja őt, hogy meg is gyógyítja. Az egyik vagy a másik hozzáálláshoz csatlakozni egy mindennap és minden helyzetben megtörténő döntés. Például múlt héten síelni voltam sok fiatallal. Közöttük voltak nagyon profik, akik gyorsan siklottak le a sípályán, de olyanok is, akik nem nagyon tudtak síelni és lassabban mentek. Amikor síeltünk természetesen nem voltunk mindenki együtt, hanem mindig kis csoportokba oszlott szét a társaság. Többször előfordult, hogy egy olyan csoportba kerültem, amiben mindenki remekül síelt és velük együtt én is jó tempóban suhantam a pályán. De az is előfordult, hogy olyanokhoz csatlakoztam, akik lassúak és akkor egy visszafogott tempóval mentem, száguldás és ugrás nélkül. Mert a célom az volt, hogy maradjak az emberekkel, hogy mindenkivel szórakozzak és a felvonózás alatt, beszéljek is velük arról a témáról, ami a sítábornak a vezérfonala volt. Szóval a cél nagyon befolyásolja a hozzáállásunkat valamihez és így a viselkedésünket is azzal szemben. Tehát ha a célod csak szórakozni és ennyi, akkor azt csinálod, amit akarsz, de ennek a végső következménye valószínűleg az, hogy egyedül is maradsz. Ha pedig a célod megismerni a többieket és velük együtt tanulni valamit, ami fontos az életedben, akkor képes leszel lemondani valamiről, ami hozzád tartozik, vagy amit kedvelsz (mint a sí sebességet pl.). Érdekes mi történik az evangélium végén. Jézus, mivel nem akart híressé válni a csoda miatt, hanem azt akarta, hogy a leprás megtérjen és szépen, egészségben éljen, ráparancsolt a gyógyult emberre, hogy senkinek se mondja el azt, ami történt, de ő ne fogadott szó neki és mindenkinek, akivel csak találkozott elmesélte a csodát. Ez a viselkedés elég lelohasztó: képzeljétek el, hogy én jót teszek valakivel és szépen megkérem őt egy szívességre és ő, ahelyett, hogy legalábbis hálából tiszteletbe tartaná az én egyszerű kérésem, inkább ösztönösen azt csinálja, amit akar, és így kárt is okoz nekem (Jézus pl. nem mehetett be a városba, mert mindenki kereste őt a gyógyításért). De Jézus mégse haragudott a leprásra, hanem tovább folytatta a misszióját az elhagyatott helyeken. Jézus ezen viselkedése egy nagyon fontos tényezőjét mutatja meg a helyes hozzáállásnak: ha valóban a másik javát keressük, ahogyan Szent Pál mondta, akkor a mi cselekedetünk ingyenes! Nem várom a viszonzást, nem várom, hogy a másik szolgáljon engem, vagy adjon cserébe valamit, ami nekem tetszik. Ha valóban szeretjük a másikat, akkor esetleg kérhetünk valamit, ami a javunkra válhat, de nem követelhetjük azt tőle azért, mert mi jót tettünk vele. Ez sokszor nem könnyű, mert mi a szemet szemért és fogat fogért logikájával gondolkodunk, nem csak a rosszban, hanem a jóban is, de Jézus felülmúlja ezt a logikát, és bevezet minket az ingyenesség logikájába, mert csak ebben működik az igazi szeretet! Kérjük tehát ebben a szentmisében, hogy bárkivel is találkozunk, ne csak a mi igényeink szerint álljunk hozzá, hanem keressük a másik javát azzal az ingyenességgel, ami Jézus is jellemezte. Így lehet, hogy nem kapunk semmit a másiktól, de ha mégis szívesen tesszük a jót Jézusért, akkor kincset gyűjtünk a paradicsomban és egyúttal tanúságot teszünk Jézus szeretetéről, aki folyamatosan elhalmozza az életünket csomó jóval és semmit nem kér viszonzásul tőlünk.