Bár a vezetékneved biztos sokak számára ismerősen cseng, hiszen szüleid (Sisak Andrásné, Sisak András), és a testvéred, Orsi (Kőhalminé Sisak Orsolya) is aktív tagjai közösségünknek, viszont szerintem sokan vannak, akik téged már nem ismernek személyesen. Korábban te is sokat tettél a barossi egyházközösségért ministránsként és cserkészként. Hogyan emlékszel vissza ezekre az időkre, milyen emlékeid vannak a barossi évekről?
Kiskorom óta a Barossi templomba jártam, itt kezdtem hittanra járni és itt lettem elsőáldozó is. Ehhez kötődik az első személyes Isten-élményem is, amikor az első szentáldozásom után megtapasztaltam Isten jelenlétét, azt, hogy nem csak létezik, hanem, hogy személyes kapcsolatot szeretne velünk. Mindaz amit megtanultam a hittanórán és a fejemben tiszta volt, személyes valóssággá vált. Persze ezt csak utólag, visszatekintve az eseményre mondom így, de amit akkor megéltem, sohasem kérdőjeleződött meg igazán: Isten van és szeretne velem is kapcsolatban lenni, persze nem csak velem hanem mindenkivel.
Nagyon sokat kaptam a hittanórákon (Erzsi néni), a cserkészcsapatban és a ministránsoktól, utána kicsit nagyobbként én is igyekeztem hasznossá tenni magamat, visszaadni valamit abból, amit kaptam. Kicsit később, nagyon fontosak voltak a különböző közösségek: egyrészt a bérmálkozásra való felkészülés során (Bayer Robi vezetésével) illetve a 7. (ha jól emlékszem) nemzedék, Hajder Levi és Zsófi vezetésével.
Nagyon jó közösség volt akkoriban is, év közben is, meg persze ott voltak a nyarak során a cserkésztáborok és nomádtúrák…, de nagyon sok jó emlékem van a márianosztrai gyalogos zarándoklatokról is stb.
Hogyan alakult az életed később, hogy kerültél kapcsolatba a Chemin Neuf közösséggel, ill. mi volt az, ami megfogott bennük?
Miután elvégeztem a mérnök-informatikus szakot a BME-n, elkezdtem a doktori képzést. De az igazság az, hogy már kicsit korábban is, és főleg ez alatt az év alatt már egyre tudatosabban kezdtem keresni a helyemet a világban és az egyházban:
a papság kérdése különösképpen is foglalkoztatott. Valahogy egyrészt nagyon jól éreztem magam abban, amit csináltam, és mégis ott volt bennem egyfajta bizonyosság, hogy nem ez az igazi helyem…
Aztán pont ebben az időszakban hívott egy barátom a Chemin Neuf közösségbe, pontosabban annak az ifjúsági missziós programjaiba, különösképpen is a heti imacsoportjába. Nagyon hamar megfogott a közösségben egy „Ora et Labora” hétvége során az, hogy mindent meg tudunk osztani: munka, ima, étkezések, kikapcsolódás… voltak persze már hasonló élményeim a cserkészetben, stb.
Talán úgy fogalmaznám meg, hogy inkább egy felismerés volt: igen, ezt szeretném, egy olyan közösséget, ahol ilyen egyszerűségben és ilyen intenzitással tudom megosztani életem minden területét. Ez egyébként közösségünk egyik karizmája, az egység keresése, megpróbáljuk megélni a testvériséget nem különbözőségeink ellenére, hanem pont ezek által kölcsönösen gazdagítva egymást.
Június 2-án volt a pappá szentelésed Franciaországban, lélekben aznap sokan veled voltunk itthon is. Hogyan zajlik egy papszentelés a ti közösségetekben? Mesélnél erről egy kicsit? Illetve Te hogyan élted meg ezeket az ünnepi
pillanatokat?
Tavaly augusztusban hármunkat szenteltek diakónussá (és két másik testvért pappá) a Chemin Neuf Közösség franciaországi
közösségi hetén, az összes ottani testvér jelenlétében. Mivel mi diakónusok: Rodrigue, aki itt volt velem az újmisén, Toussaint, egy kongói testvér, és én, három különböző országból jöttünk (Magyarország, Kongói Demokratikus Köztársaság és Elefántcsontpart), úgy gondolta idén a Közösség, hogy a papszentelések külön helyen legyenek: Franciaországban (magyar újmisével), Kongóban illetve Burkina Fasoban (elefántcsontparti újmisével). Sokat készültünk együtt a papszentelésre és nagyon fontos a testvériség, hogy együtt szenteltek diakónussá, sokat imádkoztunk és imádkozunk egymásért.
A szentelés, ami szintén egy közösségi összejövetel keretében történt (ez nálunk így szokásos), Mennybemenetelkor, ami Franciaországban 4 napos hétvége, a közösség szerzetesei jönnek össze erre a közösségi és képzési hétvégére. Ennek a keretében volt a szentelés, vasárnap, Tigeryben (Párizs mellett). A szentelésre ahogy általában is szokott lenni, az ottani helyi püspököt kérte meg a Közösség (Michel Pansard püspök atyát, Évry–Corbeil-Essonnes püspökét).
A szentelés nagyon szép volt, talán azért, mert a diakónusszentelés azért elég hasonló, ezért „külsőleg” a szertartást már elég jól ismertem. Ez segített, hogy a szertartást meghatottan ugyan, de imában éljem meg. Nagy ünnep mindenki számára, ilyenkor sok visszajelzést is kapok a többiektől, személyesen rám vonatkozót is, meg általában, nagyon éreztem az örömet, az egész Közösség örömét. Aztán azóta is apránként fedezem fel, hogy tényleg nagy kegyelem (ajándék) a papszentelés, nekem is személyesen persze, de azt hiszem, azoknak is akik körébe misszióba küldenek, tágabb értelemben az egész Egyháznak.
Mikor érezted először, hogy az Úr elhívott téged erre a feladatra? Volt egy konkrét pillanat, vagy fokozatosan ismerted fel? Hogyan készültél fel erre a küldetésre?
Ministránsként is többször átfutott a fejemen, milyen szép hivatás a papság, de akkoriban azt hiszem, elég sok minden átfutott a fejemen hasonlóképpen. Azután különböző lelkigyakorlatokon (Baross, a Piarista Gimnázium stb.) előkerült a kérdés, de ahogy korábban már említettem, egészen az egyetem végéig nem volt igazán kérdés, hogy befejezzem-e vagy másba kezdjek inkább.
Azután a Chemin Neuf Közösséggel való megismerkedésemmel nagyjából egy időben, éreztem, hogy Isten tényleg erre a szolgálatra hív. Azután még két-három évre volt szükség, hogy teljesen letisztuljon bennem a hivatás: azt hiszem fontos volt megértenem először is, hogy az Úr szolgálata minden életállapotban lehetséges, sőt minden keresztény feladata. Közös hivatásunk, hogy Isten országát építsük, nem csak a papoké vagy szerzeteseké. Ez adott egy nagy belső szabadságot, ahhoz, hogy az Úr akaratát teljesítsem, nem kellett szerzetesnek vagy papnak lennem, ez csak egyike volt a lehetőségeknek. Nagyon nagy ajándék volt ezek után felfedezni, hogy Isten szerzetesi és papi hivatásra hív: nekem személy szerint ezen az úton lesz a legjobb.
Tehát két év előkészítő idő után köteleződtem el szerzetesként a Chemin Neuf Közösségben, majd elég hamar a Közösség tanulni küldött: először két évig tanultam filozófiát Chartres-ban a Közösség filozófiai stúdiumában, illetve Párizsban a jezsuitáknál, majd két év pasztorációs gyakorlat következett Budapest-Zugligeten, a Chemin Neuf budapesti kollégiumában illetve a 18-30 éveseknek szóló közösségi missziónkban. Ezt követte négy év teológia, amit idén fejeztem be: a Dombes-i Miasszonyunk Apátságban, Lyon mellett valamint Lyonban a katolikus egyetemen.
A Közösségben fontos, hogy a tanulás is közösségi misszió: együtt tanulunk férfiak és nők, szerzetesek és házaspárok. A képzésünkben különösen nagy hangsúlyt kap a keresztények egysége, sok ortodox illetve protestáns előadónk volt az elmúlt évek során.
Tudod már, hogy pontosan milyen feladatod lesz a jövőben, hol fogsz szolgálni? Visszatérsz esetleg a jövőben Magyarországra?
Augusztustól Belgiumban fogok lakni egy kollégiumban, Antwerpenben (tehát a flamand részen). A Közösség azt kéri tőlem, hogy tanuljak meg hollandul/flamandul, hogy így jobban részt tudjak itt venni az itt ránk bízott missziókban. A kollégium melletti templomban fogok szolgálni papként, illetve a Közösség különböző lelkigyakorlataiban is számítanakrám (csendes szent-ignáci lelkigyakorlatok, vagy más lelkigyakorlatok fiatalok és házaspárok számára) Belgiumban és Hollandiában, francia és holland (flamand) nyelven…
Mindenesetre nagyon szívesen jövök majd Baross Gábor-telepre, ha egyelőre látogatóba is, ha Magyarországon járok majd. Nagyon szépen köszönöm ezúttal is mindenkinek azt a szeretetet, amivel engem és a Közösségemet fogadta Gábor atya, illetve az egyházközség tagjai.
Ezúttal is kérem mindenki imáját a feladatomért és természetesen én is sok szeretettel imádkozom a barossi egyházközségért.