Részletek

Módosítás: 2013. április 23.

HÚSVÉT 3. VASÁRNAPJA

Jézus háromszor kérdezte meg Simon Pétertől:”Simon, János fia, szeretsz te engem?”. Az utolsó felszólításra Péter elszomorkodva úgy válaszol: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek!”. Péternek igaza van abban, hogy Jézus már mindent tud, anélkül, hogy valakitől is tájékozódna bármiről, hiszen ő Isten. Mégis azt kéri Jézus, hogy fejezzük ki az iránta való érzelmeinket. Vagyis, hogy mondjuk ki: „Jézus, szeretlek!”. Naponta, hetente vagy havonta hányszor mondjuk ki Jézusnak, hogy szeretlek? Én bevallom: legalább egyszer naponta kimondom! És nem formálisan, hanem ténylegesen! Mi az, ami meggátolja, hogy ezt kifejezzük neki? Sokszor a bűn fékez le minket, mert felszínes, kétszínű állítás lenne, hiszen a bűn a szeretetnek az ellentéte! Ha egy házaspárra gondolok pl., az egyik ember nem mondhatja őszintén a másiknak, hogy szeretlek, ha ugyanakkor megcsalja egy harmadik emberrel! Ilyen helyzetben a „szeretlek” csak flatus vocis lenne (puszta hang)! Mintha az útszélen egy tábla lenne, ami azt mutatja, hogy jobbra xyz faluba lehet menni, de jobbra nem volna út. Ez egyszerűen egy hamis tábla lenne, mint az előző példában való „szeretlek”! Tehát a bűn komolyan megakadályozza, hogy szeressük Jézust, de azért nem gátolhatja meg! Mert nem a bűn az erkölcsiségnek az ellentéte! 
Próbáljuk meg pozitívan nézni: hol van az erkölcsiségnek a csúcspontja? Abban, hogy nem követünk el bűnöket? Nem! Hogyan fejeződik be az evangélium? Jézus hozzátette: „kövess engem!”. Ez a legerkölcsösebb cselekedet: követni Jézust! Úgy ahogyan vagyunk követni Őt! Mert nem az én tökéletességem tesz erkölcsössé engem, hanem Jézus tesz azzá, amikor követem Őt! Különben miért kellene követnem Krisztust, ha már jó srác vagyok, ha egyedül is tudok jól élni? Jól jegyezzétek meg! Ez nem buzdítás arra, hogy kövessetek el bűnöket: inkább arról szól, hogy értsük meg: Jézus nem azért jött el, hogy tökéletesen bűn nélküli emberek legyenek a világon, hanem, hogy az emberek elkötelezetten szeressék a jóságot, az igazságot, vagyis őt magát, Jézust!
Az elhangzott Evangéliumban pl. minek örül a legjobban Jézus? Annak, hogy Péter, amikor látta őt, rögtön beugrott a vízbe, annyira szerette őt. Jézus a későbbi kérdéseivel csak nyilvánvalóvá, kifejezetté tette ezt a cselekedetben már megnyilvánult szeretetet. Ha belegondolunk a mi életünkbe, mi az, aminek a legjobban örülnénk: annak, hogy a szerettünk szépen van öltözve, tökéletesen tud gondolkodni, ügyes minden praktikus dologban, jó háza, munkája és kocsija van… vagy annak, hogy amikor meglát engem, sugárzik az örömtől, annyira szeret engem? Van egy olasz alpesi dal, nagyon szép, amelyben egy fiú így szól a szerelméhez: „engem nem érdekel, hogy a cipőm nagyon rongyos, én rád nézek, és boldog vagyok”!

Így van ez Jézussal is: nem érdekel, hány bűnt követtem el a gyarlóságom miatt: én veled akarok élni, mert nélküled az élet kibírhatatlan! Egyedül akkor, ha szívből követi valaki Jézust, csak akkor javulhat meg a magatartása, csak akkor válhat idővel szentebbé.
El kell viszont kerülnünk a Szentlélek elleni bűnt, ami nem kaphat bocsánatot! Vagyis azt, amikor azt hisszük, hogy jobb nekünk egyedül, mint Jézussal, hogy nincs szükségünk Istenre, hogy egyedül is kibírjuk… igazából ez a bűn olyan régi, mint az ember, hiszen Ádámnak és Évának is ez volt a bűne! A szeretet pont abban rejlik, hogy érzem, hogy szükségem van a másikra, de nem úgy, mint egy szolgára: pl. el kell mennem vásárolni, és szükségem van valakire, aki a szatyrokat cipelje, mert mankóval ez nehezen megy. Úgy van szükségem a másikra, hogy vele együtt teljesedik be az életem, mert nem a korlátaink számítanak, sem a vérmérsékletünk, hanem a köztünk lévő őszinte szeretet, mert együtt jobban tudunk haladni a boldogság, Jézus felé! 
Csak ennek tudatában lévén lehet pl. helyes, tartós és boldog házasságban élni, vagy egészséges és mély barátságot tartani. Különben misére is járhatunk, de ez elég farizeusi cselekedet marad! Az imának és a szentségekhez való járulásunk ki kell fejeznie a Jézus iránti szeretetünket. Ez csak akkor történik meg, amikor őszintén mondjuk ezt ki, nem megszokásból, vagy kötelességből, vagy – ami még rosszabb – farizeusi módon!
Például van egy katolikus barátom, aki elmondta, hogy ő hívő, ezért mielőtt szerelmeskedik a barátnőjével, mindig imádkozik. Csak egy kis probléma volt ebben: bár házas ember volt a barátom, ez a bizonyos barátnő nem a felesége! 
Hiába imádkozott! Az ima vagy tényleg kifejezi, hogy szeretjük Jézust, vagy a lelkiismeret hamis megnyugtatására szolgál. És a barátom imája biztos nem fejezte ki a Jézus iránti szeretetét, hiszen nem szeretheti Jézust az, aki megcsalja a feleségét, akit Jézustól kapott egész életének társául!
Visszatérve Péterhez: mind az evangéliumban, mind az olvasmányban látszott, hogyan él az ember, amikor igazán szereti Jézust. Az olvasmány végén pl. Szt. Péter azt meri mondani, hogy boldog, mert Jézus nevéért gyalázatot szenvedett! Vagyis azon látszik, hogy valaki valóban szereti Jézust, ha hajlandó áldozatot hozni érte! Ahogyan egy szerelmes fiú képes lenne bukfencezni, vagy bármit csinálni, vagy bármiről lemondani a szerelméért! Péter korábban nem volt képes ezt megtenni (elmenekült, amikor elfogták Jézust), de ez nem gátolta a szeretetét! Annyira, hogy aztán beugrott a vízbe, amikor meglátta Jézust! Ez volt a legerkölcsösebb cselekedete! És utána már nem menekült el a veszély elől, hanem Jézusért mindent elfogadott, egészen a kereszthaláláig!
Kérjük ezen a vasárnapon, hogy mindig ki tudjuk fejezni Jézusnak a szeretetünket, mind a szavainkkal, mind a cselekedeteinkkel! És ha valamilyen bűnbe esünk, vagy amikor a gyengeségünk miatt valami rosszat teszünk, akkor legyünk készek sietni Jézus felé a gyónáshoz járulva, vagy úgy, hogy a jót tesszük, mert Jézus ennek mindig nagyon örül!

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

ISTENI IRGALMASSÁG VASÁRNAPJA

A mai vasárnap az Isteni irgalmasságra emlékezünk és ezt ünnepeljük II. János Pál pápának köszönhetően, aki 2000-ben elindította ezt az egyházi ünnepet. Isten irgalmassága az elmúlt vasárnap látszott a legjobban, vagyis abban áll, hogy az Atya nem kímélte a Fiát, amikor elküldte őt az emberek üdvözítésére. Jézus kereszthalála és feltámadása által felszabadított minket a bűneink súlyától és az örök haláltól; ez a legnagyobb irgalmasság az ember iránt, mert az ember egyedül nem tudná megszabadítani magát ezektől a dolgoktól (a bűnöktől és az örök haláltól). Ez kétezer évvel ezelőtt történt, de most hogyan gyakorolja vajon Isten az ő irgalmasságát? A mai evangélium megmutatja ennek a mostani módját. Jézus, amikor belépett abba a szobába, ahol az apostolok voltak, ezt mondta nekik: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok, az nem nyer bocsánatot”. Most is gyakorolja Jézus az ő irgalmasságát, és ezt főleg a bűnbocsánat szentségével teszi meg! Ezért nagyon fontos ehhez a szentséghez járulnunk! A húsvét előtti héten nagyon sokan jöttek gyónni, három kétórás alkalmat szántam a gyónásra, amelyek alkalmanként három órásak lettek végül, de a hivatalos időn kívül is még több órát gyóntattam. Ez nagyon fárasztó volt, de mennyire megnyugtató! Ha nem máskor, legalább húsvétkor az ember érzi, hogy szüksége van az Isten irgalmasságára ahhoz, hogy valóban szépen tudja eltölteni az ünnepeket. Mert van, aki megelégedhet a finom és bőséges ennivalóval, ti viszont nem! Fontosnak tartottátok, hogy nem csak a gyomrotok kapjon finom és bőséges ennivalót, hanem a lelketek is táplálkozzon Jézus szentségeivel. Többen évek óta nem gyóntak, és most eljöttek. Mennyire nagy öröm ez nem csak nekem, hanem és főleg Jézusnak, aki ilyen emberben a hazatérő bárányt látja, és mint a tékozló fiú apukája, boldogan befogadja, átöleli és megmutatja az ő irgalmasságát. Újra fel kellene fedeznünk a bűnbocsánat szentségét, amelytől nem kell félnünk, mert az nem a bíró ítélete, hanem az atya ölelése! Persze egy jó atya javítja is a gyermekét, sőt éppen akkor javítja ki, ha valóban szereti őt, mert így segít neki elkerülni a hibákat, a csalódásokat, a rosszat.
Jézus a bezárt ajtón keresztül megy be abba a szobába, ahol az apostolok vannak, mert tudja, hogy szép meglepetés lesz a számukra. Nálunk is jelentkezik, akkor is, amikor a szívünk ajtaja zárva van az ő irgalmasságára. De ha beengedjük, Ő eljön, és minket is meglep az ő békességével, ahogyan az apostoloknak többször is azt mondta: „békesség nektek”! A béke honnan máshonnan jöhetne, ha nem abból, hogy megnyugodunk, mert egy irgalmas Atya vigyáz ránk! Én ezt főleg a gyónás keretében tapasztaltam meg: irgalmasság fogyatkozás nélkül!

Ebben mi a mi szerepünk? Mit jelent beengedni őt a szívünkbe vagy az életünkbe? Szintén a mai nagyon gazdag evangélium válaszol erre a kérdésre Szent Tamás reakciójával. Tamás, aki nem volt ott, amikor Jézus először ott járt, nem hitt a társainak, nem hitt abban, hogy Jézus valóban feltámadott és ott volt a barátai között! Csak akkor döbben meg Jézuson, amikor látja, talán meg is érinti az ő sebeit, mert azok bizonyítják a számára, hogy az ember, aki ott áll, valóban az a Jézus, akit néhány nappal azelőtt keresztre feszítettek, vagyis, hogy valóban feltámadt! De Jézus a végén azt mondja: „boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!”. Tehát nekem beengedni Jézust a szívembe azt jelenti, hogy élek azzal a lehetőséggel, amit adott nekem, a szentgyónással. Mert amikor gyónni megyek, nem látom Jézust, nem látom az ő irgalmasságát, mégis hiszem, hogy a feloldozással, amit a gyóntató papon keresztül kapok, Jézus valóban megbocsátja a bűneimet, és boldogan távozhatok a gyóntatószékből.
Van egy érdekes dolog, amin sok teológus törte a fejét: ha Isten a tökéletes, mindenható, változhatatlan, akkor Jézusnak, aki Istennek az egyik személye, a feltámadása után miért maradtak meg a sebei? Vajon valami megváltozott az Istenben? Én azt hiszem, hogy Jézus sebei akkor fognak megszűnni, amikor az egész emberiség megtér, és az utolsó bűnös ember is meg fogja bánni a bűneit és meg fog gyónni. Mert Jézus sebeit a mi bűneink okozzák! És így a mi szentgyónásunk teszi lehetővé, hogy gyógyuljanak e sebek.
Jézus az érzékeire hatva éleszti fel Tamás hitét: „nézz”, „tapints” mondja neki! Velünk is használja ezt a módszert: „nézz, milyen az élete annak, aki valóban hittel él” vagy „kövess engem, és tapintsd az életedben, hogy mi változik meg, ha velem együtt éled”. Az olvasmányban pl. ez nagyon kézzelfoghatóan meglátszik. Szent Péter egy egyszerű, sőt talán goromba halász volt, mégis mennyire más lett az élete, miután a hite által indíttatva elkezdte követni Jézust, hiszen a feltámadása után akár csak az árnyéka is eszköze lett az isteni irgalmasságnak, mert elég volt, hogy egy betegre az árnyéka vetüljön ahhoz, hogy meggyógyuljon! Mostanában a keresztények körében ezeket a csodákat nem nagyon látjuk… Talán kicsi a hitünk? Inkább úgy kell fogalmaznunk, hogy nagyobb kegyelmet kaptak az apostolok ahhoz, hogy jobban véghez tudják vinni a feladatukat a születő egyházban. Most a csoda inkább abban látszik, hogy hogyan tudjuk elviselni a nehézségeket, milyen engedelmességgel állunk a Pápa előtt, mennyire hagyatkozunk rá Jézusra a szentségeihez járulva, vagy milyen lelkülettel gyakoroljuk a hitünket, missziós módon is.
Kérjük, hogy ezen a vasárnapon még jobban tudatára ébredjünk a szentgyónás nagyszerűségének és hogy mi is, mint Szent Tamás, megtapasztalva Jézus irgalmasságát, mindenki előtt megvalljuk: „Én Uram, én Istenem!”

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

HÚSVÉTVASÁRNAP

A hosszú nagyböjt után, íme, jön az öröm, jön a szépség, jön a feltámadt Krisztus! Örüljünk, ujjongjunk, mert Jézus legyőzte a halált, minden féle halált!
Ebből kifolyólag azt mondom: ha Krisztus legyőzte a legrettenetesebb dolgot, a halált, akkor mitől kell félnünk? Miért kell kapkodnunk? 
Csak egy dologtól szabad félnünk, vagy inkább csak egy dologra kell valóban figyelnünk: arra hogy ne bántsuk meg Jézust! Arra, hogy ne távolodjunk el tőle a viselkedésünkkel! Arra, hogy ne tegyük haszontalanná az ő áldozatát! Mert, ahogyan virágvasárnap mondtam, ő most is hajlandó lenne meghalni értünk! Személyesen, egyenként mindenkiért hajlandó lenne újra elszenvedni a kereszthalált, hogy felismerjük benne a boldogságunk forrását, felismerjük benne a megváltónkat! Mert ez a lényeg: a halál – akár lelki akár testi – elszomorít minket, de Jézus az ő feltámadásával egy olyan reményt ad nekünk, ami nem törli el a halált, hiszen előbb-utóbb mi is meghalunk, de ezzel a reménnyel teljesen más módon tudjuk átélni azt a rettenetes eseményt, ami így kevésbé lesz rettenetes, és így másképpen élhetjük az életünket is. Mert a halál, akarva vagy akaratlanul, nagyon szorosan kötődik az élethez. És aki csak elkerüli az ezen való gondolkodást, mert nem akar vele szembesülni, annak az élete mindig csak menekülés lesz, soha valódi élvezet!
Jézus a mai napon értelmet ad a szenvedésnek, értelmet ad a fájdalomnak, élvezethetővé tesz minden életet! De csak akkor, ha hajlandók vagyunk, Jézushoz hasonlóan elfogadni a keresztünket. Ettől sem szabad félnünk, mert nem kell egyedül cipelnünk, hanem Jézus velünk hordozza a nehézségeinket! És így nem csak enyhíti a súlyát, hanem a feltámadásához is elvezet minket. 
De ez nem elvont módon történik meg! Azért hangsúlyozom mindig a közösség fontosságát, mert a közösségen, az egyházi közösségen keresztül Jézus gondoskodik rólunk. 
Én az elmúlt két hónap alatt ezt nagyon közelről megtapasztalhattam. Pl. annyira sok ennivalót kaptam tőletek, a kedves hívektől, akik a plébániai közösséghez tartoznak, amivel karácsonyig eléldegélek! De ha együtt maradunk, nem csak egy törött lábú papnak tudunk segíteni, hanem tudjuk ápolni egymás lelkét is. Mert egy vezetett közösségben, mint az egyházi közösség, vagy konkrétabban a barossi közösség, a kezeink Jézus kezeivé, a beszédeink Jézus szólásaivá válnak! Ez a feltámadásnak a legnagyobb csodája! Az, hogy Jézus előbb emberként gondoskodott az emberekről, de most is továbbra ápolja a lelkünket emberi módon, de nem az ő személyében és nem csak Jordániában (ahogyan két ezer évvel ezelőtt volt), hanem kölcsönveszi a mi testünket, és rajtunk keresztül tovább cselekszik ott, ahol vagyunk. Azokon keresztül van jelen Jézus, akik követik Őt, akik elfogadták a keresztjüket és már megtapasztalták a feltámadás dicsőségét!
Ez a nap a napok napja, az első és az utolsó, az alfa és az ómega (ahogyan ki van írva a húsvéti gyertyán), mert összefoglalja Isten irántunk való végtelen szeretetét! Az egész történelem itt találja meg csúcspontját, teljességét és végső értelmét!
Amikor törött lábbal feküdtem a korházban és másfél napig vártam, hogy felszabaduljon a műtő, akkor arra gondoltam, hogy lehet, hogy ebben a világban már nem fogom tudni használni a lábamat úgy, ahogyan volt a balesett előtt, és elszomorodtam. De aztán arra is gondoltam, hogy Jézus vár engem, hogy a paradicsomban már nem számít, hogy mi baja van a testemnek: ott van Jézus és a barátaim is! Ez nem csak megvigasztalt engem, hanem erőt is adott arra, hogy elfogadjam a helyzetemet, és továbbra is dicsőítsem Jézust a követésemmel, sőt, hogy még buzgóbban kövessem Őt! Valóban: a feltámadás tudata átalakítja a gondolkodásmódunkat, egy olyan dimenziót kölcsönöz neki, ami nem csak vízszintes (ami a földre tud nézni), hanem függőleges is, vagyis ami felfelé tud tekinteni. Ugyanis ezt hallottuk a szentleckében Szent Páltól: „Testvéreim! Krisztussal együtt ti is feltámadtok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján”. Ennek az új gondolkodásmódnak a legjobb jellegzetessége az, hogy bár az odafönt valókra figyelünk, ez nem szakít ki minket a világból, hanem lehetővé teszi, hogy mélyebben megéljünk mindent, hogy az ő igazsága szerint foglalkozunk az életünkkel és mindennel, ami körülöttünk van! Magyarul, hogy úgy éljünk ebben a világban, ahogyan Jézus élt: evett, ivott, találkozott férfiakkal és nőkkel egyaránt, mindenkit tisztelt, mindenkit szeretett, mindenkinek segít azon az úton, ami a boldogsághoz vezet. Ez az út, nem egy szabályrendszer, amit követnünk kell! Ez az út maga Jézus, aki amióta feltámadott jelen van köztünk, táplál minket a szentségeivel és átölel minket az ő közösségével!
Kérjük, hogy ebben a húsvéti szent időben, ami ma kezdődik és 50 napig tart egészen pünkösdig, ezzel a reménnyel éljük meg, amit a feltámadt Krisztus hozott a világba.
Továbbá ne tartsuk magunkban a húsvéti örömöt, hanem mindenkivel osztjuk meg, ahogyan Szent Pétertől hallottuk az olvasmányban: „hirdessük a népnek és tanúsítsuk, hogy ő az, akit Isten az élők és a holtak bírájául rendelt”. Így még nagyobb örömben részesülünk, mert így mindenkivel tudjuk ünnepelni feltámadt Krisztust!

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

NAGYCSÜTÖRTÖK

A mai nappal kezdődik a legfontosabb három nap az egyházi évben: az úgynevezett húsvéti szent háromnap. Azért fontos, mert ez alatt a 3 nap alatt Jézus életének legfontosabb eseményeire emlékezünk. Az első ilyen esemény, amit azóta folyamatosan megismétlünk, az utolsó vacsora, amelynek keretében Jézus az Eucharisztiát, az Oltáriszentséget alapította meg. Nem sokára úgy ismételjük ezt az eseményt, hogy én is azt teszem, amit Jézus tett egykor az utolsó vacsorán, vagyis meg fogom mosni 12 embernek a lábát, akik az apostolokat jelképezik. Miért tesszük ezt? Az egyház vajon egy színház, ahol eljátsszuk a megtörtént dolgokat? A színház igazából azért született meg, hogy az emberek ne csak könyvekből olvasva ismerjenek meg bizonyos történeteket, hanem úgy is, hogy megnéznek jeleneteket, mintha újra ismétlődne az a bizonyos esemény. Azért volt ez jó, mert egyrészt nem mindenki tudott olvasni, viszont mindenki megértette az eljátszott eseményeket, így a kultúra nem csak egy szűk, intellektuális körben maradt; másrészt pedig a könyvből nem lehet átérezni a hangulatot, vagy nem úgy, mint amikor egy színész játssza el ugyanazt (aki kiabál, vagy suttog, vagy az arcával és a mozdulataival a lélek állapotát is kifejezi). E miatt sokkal könnyebb megtartani az emlékezetünkben egy színházi jelenetet, mint egy elolvasott szöveget. A lényeg nem változik, de teljesen más módon fogja fel, aki nézi, mint aki olvassa. Olyan ez mintha egy fiú egy sms-ben írná meg egy lánynak azt, hogy szereti; más, ha ugyanaz a fiú felhívja a lányt és megmondja neki: szeretlek. Még inkább más, ha a fiú találkozik a lánnyal és úgy mondja el neki, a szemébe nézve, hogy szereti. A lényeg ugyanaz, de mennyire más hatást gyakorol az utóbbi mód az előzőekhez képest, és bizony a lány csak a személyes találkozóra fog emlékezni, nem az sms-re!
Így, visszatérve a mai estére, azért ismételjük ezt a jelenetet, amit Jézus először átélt, hogy ne menjen annyira gyorsan feledésbe, hanem minél jobban belevésődjön az emlékezetünkbe. Mert nagyon könnyű elfelejteni a fontos dolgokat és ezért sajnos azt is elfelejtjük, hogy mennyi jót tett Jézus, mennyire szenvedett értünk vagyis mennyire szeret minket!
Ezen kívül Jézus a lábmosás végén ezt mondja: „Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg”. Ezért végzem el én is ezt a lábmosást! Ez a cselekedet az emberek előtt megalázó, de Jézus előtt felemelő. Erre szeretne tanítani minket Jézus. Nem elég beszélni az alázatosságról, hanem cselekedni is kell alázatosan. És noha itt csak egy kicsit eljátsszuk ezt a szerepet, az életünkben valóban alázatosnak kell lennünk.

Ezért pl. azon kívül, amit Jézus tett – a lábmosáson kívül – én meg is csókolom mindenkinek a lábát: ez nem játék, valóban megteszem, mint az alázatot kifejező cselekedetet (mert ez nincs előírva sehol)!
Ennek kapcsán szeretnék hangsúlyozni egy fontos dolgot: az alázatos ember, nem azonos a link emberrel! Az alázatos ember nem azonos a szerencsétlen, a vérmérséklet nélküli, nyúl természetű emberrel! Az az alázatos ember, aki felismeri a saját eredetét! Felismeri, hogy mennyire szereti őt Jézus, mindennap, minden pillanatban! Az alázatos ember tehát egy hálát adó ember! Azért nem büszkélkedik, mert felismeri, hogy minden, ami fontos az életében, maga az élet is, nem az ő szerzeménye, hanem ajándék. A keresztény ember – az elhangzott értelemben – mindig alázatos ember, de büszke is: arra büszke, hogy keresztény, hogy őt is kiválasztotta Jézus, mintha egy lenne a tizenkét apostol vagy a 70 tanítvány közül. E miatt feladata is van. Jézus azt mondta végül: „amit én tettem, ti is tegyétek”. A feladatunk az, hogy azzal az alázatossággal éljünk, amellyel Jézus az emberekhez fordult. Hogy mi is, ahogyan ő, inkább szeressük, semmint megítéljük az embereket, akár jók akár rosszak. Mert például az utolsó vacsorán is, Jézus mindenkinek megmosta a lábát, Iskarióti Júdásét is, pedig tudta, hogy nem sokára elfogja árulni őt.
Hadd mondjak még egy dolgot: Jézus alázatossága abban tűnt ki a legjobban, hogy a testét és a vérét adta nekünk eledelül, amely az örök életet szerez nekünk. Ma reggel a Krizmaszentelési misét mutatták be a Budapesti papok a bazilikában a Bíboros Úrral, Erdő Péterrel együtt, mert a mai nap a papi rend szentségének alapítására is emlékezünk. Ez is egy olyan nagy kegyelem, ami létezik, de nem tőlünk függ: tiszta kegyelem, hogy még vannak emberek, akik akarják szolgálni Jézust az egész életükkel, ahogyan nekem is óriási kegyelem a papságom!
Ezért ma este azért imádkozzunk, hogy sose felejtsük el, mennyire szeret minket Jézus, mennyire elhalmozza mindennel az életünket, és következésképpen töltsük napjainkat alázatosan, szelíden, de élő módon, mert keresztények vagyunk, vagyis Jézus kiválasztottjai! Továbbá imádkozzunk, hogy a mai fiatalok megérezzék, hogy a papság is egy olyan út, amelyen az ember boldog lehet, sőt boldogabb, mint másképpen, mert a pap Jézust közvetíti, aki a boldogság forrása!

Részletek

Módosítás: 2013. április 15.

NAGYBÖJT 5. VASÁRNAPJA

A mai evangélium nagyon fontos ahhoz, hogy megtanuljuk helyesen nézni az embereket, és bánni velük. Erről sok tanulni való van az elhangzott szövegben. 
Pl. jó dolog volt az, hogy az akkori emberek próbálták megtartani az erkölcsöt, és amikor rajtakapták a nőt, aki házasságot tört, akkor rendbe akarták tenni ezt a helyzetet. De az nem mindegy, hogy hogyan oldják fel ezt a helyes aggodalmat!
Ők ösztönösen reagáltak. Az első dolog, amit nekünk meg kell tanulnunk tehát, még mielőtt bármit is csinálnánk, hogy alkossunk egy megalapozott ítéletet. Ez fontos, mert az ítélet segítségével megérthetjük, hogy valóban jó-e az, aminek szeretnénk nekiindulni. Hogyan lehet megtudni, hogy valami valóban jó-e? Vagyis mi az ítéletnek a kritériuma? Úgy kell ítélni valamiről, hogy megpróbáljuk belehelyezni magunkat – elég csak gondolatban – abba a helyzetbe, amelyről ítéletet szeretnénk alkotni, és „ebből a helyzetből” hozzuk meg az ítéletet magunk fölött. Például ha akarok mondani valamit valakinek, aki hibázott, akkor először azt kell gondolnom, hogy ha én követtem volna el azt a hibát, milyen szidást fogadnék el a magam irányában? Ilyen módon kell, hogy próbáljak segíteni a másikon. Az ítélet mindig fontos, de amikor bármit is szeretnénk kezdeményezni a másik ember iránt, akkor az a legfontosabb, hogy vegyük tekintetbe: mi is emberek vagyunk, gyengék, korlátozottak, nem tökéletesek, mint a másik ember! E miatt inkább könyörületesek, elnézők legyünk a másikkal szemben, nem kegyetlen bírók!
Aztán egy másik fontos tanítás, amit a mai evangéliumból lehet meríteni, hogy az emberek hibáznak, nagyon rossz dolgokat is követhetnek el ellenünk, de Jézus a megbocsájtásra tanít minket, és ezt kéri is tőlünk. Mit jelent megbocsájtani, hogyan lehetséges ez, mert bizonyos helyzetekben emberileg lehetetlennek tűnik! Ez hosszú téma lenne, úgyhogy röviden csak pár dolgot mondok: az olvasmányban az Úr arra buzdítja a népet Izajás próféta által, hogy „már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgaira figyeljetek! Nézzétek: én valami újat viszek végbe”. A múlt sokszor tele van sebekkel, rossz dolgokkal, amelyek ellenünk megtörténtek, vagy amelyeket mi magunk követtünk el. De Jézus akkor is és most is erre buzdít minket: „ne gondoljatok a múltra, én most valami újat adok nektek”. Tehát új szemmel kell nézni a másik embert, aki egyszer régen megbántott minket. De ez mit jelent? Mert ugyanakkor ettől nem lesz könnyebb elfogadni azt az embert, aki mélyen megbántott minket… sőt, egyedül szerintem lehetetlen! 
De ahogyan múlt vasárnap is mondtam, az újdonság magában Jézus jelenlétében van, aki jelen van az életünkben: Vele bármi jó lehetséges. És az ő jelenléte nem elvont, hanem bizonyos embereken keresztül szól hozzánk és segít a megbocsájtásban is!
Végül Jézusnak az utolsó tanítása, amit ma szeretnék hangsúlyozni, maga a tanítás! Jézus így bocsátotta el a nőt: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!”. Emberek vagyunk, hibákat elkövetünk, de Jézus, aki tudja ezt, nem botránkozik meg, és miközben nem hagyta, hogy megkövezzék azt a nőt, ugyanakkor buzdította őt a jó útra. Az, hogy gyengék és korlátozottak vagyunk, nem lehet ürügy a bűn elkövetésére, mert Jézus számára nem mindegy, hogy az ember elkövet-e bűnt vagy nem. Ezért úgy buzdítja a jóra azt a nőt, hogy azt kéri tőle, hogy ne kövessen el többé bűnt.
Bűnösök vagyunk és olykor nem könnyű úgy élni, ahogyan illene egy jó kereszténynek, vagy inkább egy jó embernek. De Jézus a hibáinkon keresztül is a jóra vezet minket, mert így egyszersmind a könyörületre is tanít minket. De ez nem jelenti azt, hogy akkor tovább folytathatjuk a bűneink elkövetését, mert Jézus úgyis vezet a jóra… nem! Jézus nagyon világosan kimondja: „többé ne vétkezzél”. Valahányszor kilépünk a gyóntatófülkéből, ezzel a tudatossággal kell élnünk, akkor is, amikor a pap ezt nem mondja ki, és akkor is, amikor tudjuk, hogy bizonyos dolgokban nagyon gyengék vagyunk!
Még egy dolgot szeretnék mondani, ami nagyon fontos volt, az evangélium kezdetén. Így kezdődött el: „Jézus kiment az Olajfák hegyére. Kora reggelt újra megjelent a templomban”. Vagyis Jézus mindig az imával kezdi a napjait, mindig az Atyja erejét kéri, mindig az ő kegyelmére támaszkodik. Ez az egyetlen mód, amellyel el lehet kerülni a bűnt, helyesen lehet megítélni az embereket és meg lehet tanulni megbocsájtani azoknak, akik ellenünk vétkeztek. Az ima sarkalatos dolog. Aki azt mondja, hogy sok dolga van, és egy másodperce sincsen az imára, az hazudozik magának. Nem azért mondom, hogy időt kell szánnotok az imára, mert egy jó keresztény imádkozik, hanem azért, mert így sokkal jobban lehet megélni bármit. Amikor Jézussal együtt vagyunk, vagyis amikor az imával egy szoros kapcsolatot tartjuk Vele, akkor a küzdelem könnyebbé és az élet értelmesebbé válik
Két hét és már húsvét lesz! Éljük meg ezeket a napokat úgy, ahogyan Szent Páltól hallottuk a szentleckében: „Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban”. Fussunk! Fussunk tiszta szívvel és lélekkel Jézus felé, mert akármennyire rossz bűnöket követünk is el, ha Jézushoz fordulunk, ő megbocsát minket és azt mondja: „menj, de többé nem vétkezzél!”.