ISTENI IRGALMASSÁG VASÁRNAPJA

A mai vasárnap az Isteni irgalmasságra emlékezünk és ezt ünnepeljük II. János Pál pápának köszönhetően, aki 2000-ben elindította ezt az egyházi ünnepet. Isten irgalmassága az elmúlt vasárnap látszott a legjobban, vagyis abban áll, hogy az Atya nem kímélte a Fiát, amikor elküldte őt az emberek üdvözítésére. Jézus kereszthalála és feltámadása által felszabadított minket a bűneink súlyától és az örök haláltól; ez a legnagyobb irgalmasság az ember iránt, mert az ember egyedül nem tudná megszabadítani magát ezektől a dolgoktól (a bűnöktől és az örök haláltól). Ez kétezer évvel ezelőtt történt, de most hogyan gyakorolja vajon Isten az ő irgalmasságát? A mai evangélium megmutatja ennek a mostani módját. Jézus, amikor belépett abba a szobába, ahol az apostolok voltak, ezt mondta nekik: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok, az nem nyer bocsánatot”. Most is gyakorolja Jézus az ő irgalmasságát, és ezt főleg a bűnbocsánat szentségével teszi meg! Ezért nagyon fontos ehhez a szentséghez járulnunk! A húsvét előtti héten nagyon sokan jöttek gyónni, három kétórás alkalmat szántam a gyónásra, amelyek alkalmanként három órásak lettek végül, de a hivatalos időn kívül is még több órát gyóntattam. Ez nagyon fárasztó volt, de mennyire megnyugtató! Ha nem máskor, legalább húsvétkor az ember érzi, hogy szüksége van az Isten irgalmasságára ahhoz, hogy valóban szépen tudja eltölteni az ünnepeket. Mert van, aki megelégedhet a finom és bőséges ennivalóval, ti viszont nem! Fontosnak tartottátok, hogy nem csak a gyomrotok kapjon finom és bőséges ennivalót, hanem a lelketek is táplálkozzon Jézus szentségeivel. Többen évek óta nem gyóntak, és most eljöttek. Mennyire nagy öröm ez nem csak nekem, hanem és főleg Jézusnak, aki ilyen emberben a hazatérő bárányt látja, és mint a tékozló fiú apukája, boldogan befogadja, átöleli és megmutatja az ő irgalmasságát. Újra fel kellene fedeznünk a bűnbocsánat szentségét, amelytől nem kell félnünk, mert az nem a bíró ítélete, hanem az atya ölelése! Persze egy jó atya javítja is a gyermekét, sőt éppen akkor javítja ki, ha valóban szereti őt, mert így segít neki elkerülni a hibákat, a csalódásokat, a rosszat.
Jézus a bezárt ajtón keresztül megy be abba a szobába, ahol az apostolok vannak, mert tudja, hogy szép meglepetés lesz a számukra. Nálunk is jelentkezik, akkor is, amikor a szívünk ajtaja zárva van az ő irgalmasságára. De ha beengedjük, Ő eljön, és minket is meglep az ő békességével, ahogyan az apostoloknak többször is azt mondta: „békesség nektek”! A béke honnan máshonnan jöhetne, ha nem abból, hogy megnyugodunk, mert egy irgalmas Atya vigyáz ránk! Én ezt főleg a gyónás keretében tapasztaltam meg: irgalmasság fogyatkozás nélkül!

Ebben mi a mi szerepünk? Mit jelent beengedni őt a szívünkbe vagy az életünkbe? Szintén a mai nagyon gazdag evangélium válaszol erre a kérdésre Szent Tamás reakciójával. Tamás, aki nem volt ott, amikor Jézus először ott járt, nem hitt a társainak, nem hitt abban, hogy Jézus valóban feltámadott és ott volt a barátai között! Csak akkor döbben meg Jézuson, amikor látja, talán meg is érinti az ő sebeit, mert azok bizonyítják a számára, hogy az ember, aki ott áll, valóban az a Jézus, akit néhány nappal azelőtt keresztre feszítettek, vagyis, hogy valóban feltámadt! De Jézus a végén azt mondja: „boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!”. Tehát nekem beengedni Jézust a szívembe azt jelenti, hogy élek azzal a lehetőséggel, amit adott nekem, a szentgyónással. Mert amikor gyónni megyek, nem látom Jézust, nem látom az ő irgalmasságát, mégis hiszem, hogy a feloldozással, amit a gyóntató papon keresztül kapok, Jézus valóban megbocsátja a bűneimet, és boldogan távozhatok a gyóntatószékből.
Van egy érdekes dolog, amin sok teológus törte a fejét: ha Isten a tökéletes, mindenható, változhatatlan, akkor Jézusnak, aki Istennek az egyik személye, a feltámadása után miért maradtak meg a sebei? Vajon valami megváltozott az Istenben? Én azt hiszem, hogy Jézus sebei akkor fognak megszűnni, amikor az egész emberiség megtér, és az utolsó bűnös ember is meg fogja bánni a bűneit és meg fog gyónni. Mert Jézus sebeit a mi bűneink okozzák! És így a mi szentgyónásunk teszi lehetővé, hogy gyógyuljanak e sebek.
Jézus az érzékeire hatva éleszti fel Tamás hitét: „nézz”, „tapints” mondja neki! Velünk is használja ezt a módszert: „nézz, milyen az élete annak, aki valóban hittel él” vagy „kövess engem, és tapintsd az életedben, hogy mi változik meg, ha velem együtt éled”. Az olvasmányban pl. ez nagyon kézzelfoghatóan meglátszik. Szent Péter egy egyszerű, sőt talán goromba halász volt, mégis mennyire más lett az élete, miután a hite által indíttatva elkezdte követni Jézust, hiszen a feltámadása után akár csak az árnyéka is eszköze lett az isteni irgalmasságnak, mert elég volt, hogy egy betegre az árnyéka vetüljön ahhoz, hogy meggyógyuljon! Mostanában a keresztények körében ezeket a csodákat nem nagyon látjuk… Talán kicsi a hitünk? Inkább úgy kell fogalmaznunk, hogy nagyobb kegyelmet kaptak az apostolok ahhoz, hogy jobban véghez tudják vinni a feladatukat a születő egyházban. Most a csoda inkább abban látszik, hogy hogyan tudjuk elviselni a nehézségeket, milyen engedelmességgel állunk a Pápa előtt, mennyire hagyatkozunk rá Jézusra a szentségeihez járulva, vagy milyen lelkülettel gyakoroljuk a hitünket, missziós módon is.
Kérjük, hogy ezen a vasárnapon még jobban tudatára ébredjünk a szentgyónás nagyszerűségének és hogy mi is, mint Szent Tamás, megtapasztalva Jézus irgalmasságát, mindenki előtt megvalljuk: „Én Uram, én Istenem!”