HÚSVÉTVASÁRNAP

A hosszú nagyböjt után, íme, jön az öröm, jön a szépség, jön a feltámadt Krisztus! Örüljünk, ujjongjunk, mert Jézus legyőzte a halált, minden féle halált!
Ebből kifolyólag azt mondom: ha Krisztus legyőzte a legrettenetesebb dolgot, a halált, akkor mitől kell félnünk? Miért kell kapkodnunk? 
Csak egy dologtól szabad félnünk, vagy inkább csak egy dologra kell valóban figyelnünk: arra hogy ne bántsuk meg Jézust! Arra, hogy ne távolodjunk el tőle a viselkedésünkkel! Arra, hogy ne tegyük haszontalanná az ő áldozatát! Mert, ahogyan virágvasárnap mondtam, ő most is hajlandó lenne meghalni értünk! Személyesen, egyenként mindenkiért hajlandó lenne újra elszenvedni a kereszthalált, hogy felismerjük benne a boldogságunk forrását, felismerjük benne a megváltónkat! Mert ez a lényeg: a halál – akár lelki akár testi – elszomorít minket, de Jézus az ő feltámadásával egy olyan reményt ad nekünk, ami nem törli el a halált, hiszen előbb-utóbb mi is meghalunk, de ezzel a reménnyel teljesen más módon tudjuk átélni azt a rettenetes eseményt, ami így kevésbé lesz rettenetes, és így másképpen élhetjük az életünket is. Mert a halál, akarva vagy akaratlanul, nagyon szorosan kötődik az élethez. És aki csak elkerüli az ezen való gondolkodást, mert nem akar vele szembesülni, annak az élete mindig csak menekülés lesz, soha valódi élvezet!
Jézus a mai napon értelmet ad a szenvedésnek, értelmet ad a fájdalomnak, élvezethetővé tesz minden életet! De csak akkor, ha hajlandók vagyunk, Jézushoz hasonlóan elfogadni a keresztünket. Ettől sem szabad félnünk, mert nem kell egyedül cipelnünk, hanem Jézus velünk hordozza a nehézségeinket! És így nem csak enyhíti a súlyát, hanem a feltámadásához is elvezet minket. 
De ez nem elvont módon történik meg! Azért hangsúlyozom mindig a közösség fontosságát, mert a közösségen, az egyházi közösségen keresztül Jézus gondoskodik rólunk. 
Én az elmúlt két hónap alatt ezt nagyon közelről megtapasztalhattam. Pl. annyira sok ennivalót kaptam tőletek, a kedves hívektől, akik a plébániai közösséghez tartoznak, amivel karácsonyig eléldegélek! De ha együtt maradunk, nem csak egy törött lábú papnak tudunk segíteni, hanem tudjuk ápolni egymás lelkét is. Mert egy vezetett közösségben, mint az egyházi közösség, vagy konkrétabban a barossi közösség, a kezeink Jézus kezeivé, a beszédeink Jézus szólásaivá válnak! Ez a feltámadásnak a legnagyobb csodája! Az, hogy Jézus előbb emberként gondoskodott az emberekről, de most is továbbra ápolja a lelkünket emberi módon, de nem az ő személyében és nem csak Jordániában (ahogyan két ezer évvel ezelőtt volt), hanem kölcsönveszi a mi testünket, és rajtunk keresztül tovább cselekszik ott, ahol vagyunk. Azokon keresztül van jelen Jézus, akik követik Őt, akik elfogadták a keresztjüket és már megtapasztalták a feltámadás dicsőségét!
Ez a nap a napok napja, az első és az utolsó, az alfa és az ómega (ahogyan ki van írva a húsvéti gyertyán), mert összefoglalja Isten irántunk való végtelen szeretetét! Az egész történelem itt találja meg csúcspontját, teljességét és végső értelmét!
Amikor törött lábbal feküdtem a korházban és másfél napig vártam, hogy felszabaduljon a műtő, akkor arra gondoltam, hogy lehet, hogy ebben a világban már nem fogom tudni használni a lábamat úgy, ahogyan volt a balesett előtt, és elszomorodtam. De aztán arra is gondoltam, hogy Jézus vár engem, hogy a paradicsomban már nem számít, hogy mi baja van a testemnek: ott van Jézus és a barátaim is! Ez nem csak megvigasztalt engem, hanem erőt is adott arra, hogy elfogadjam a helyzetemet, és továbbra is dicsőítsem Jézust a követésemmel, sőt, hogy még buzgóbban kövessem Őt! Valóban: a feltámadás tudata átalakítja a gondolkodásmódunkat, egy olyan dimenziót kölcsönöz neki, ami nem csak vízszintes (ami a földre tud nézni), hanem függőleges is, vagyis ami felfelé tud tekinteni. Ugyanis ezt hallottuk a szentleckében Szent Páltól: „Testvéreim! Krisztussal együtt ti is feltámadtok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján”. Ennek az új gondolkodásmódnak a legjobb jellegzetessége az, hogy bár az odafönt valókra figyelünk, ez nem szakít ki minket a világból, hanem lehetővé teszi, hogy mélyebben megéljünk mindent, hogy az ő igazsága szerint foglalkozunk az életünkkel és mindennel, ami körülöttünk van! Magyarul, hogy úgy éljünk ebben a világban, ahogyan Jézus élt: evett, ivott, találkozott férfiakkal és nőkkel egyaránt, mindenkit tisztelt, mindenkit szeretett, mindenkinek segít azon az úton, ami a boldogsághoz vezet. Ez az út, nem egy szabályrendszer, amit követnünk kell! Ez az út maga Jézus, aki amióta feltámadott jelen van köztünk, táplál minket a szentségeivel és átölel minket az ő közösségével!
Kérjük, hogy ebben a húsvéti szent időben, ami ma kezdődik és 50 napig tart egészen pünkösdig, ezzel a reménnyel éljük meg, amit a feltámadt Krisztus hozott a világba.
Továbbá ne tartsuk magunkban a húsvéti örömöt, hanem mindenkivel osztjuk meg, ahogyan Szent Pétertől hallottuk az olvasmányban: „hirdessük a népnek és tanúsítsuk, hogy ő az, akit Isten az élők és a holtak bírájául rendelt”. Így még nagyobb örömben részesülünk, mert így mindenkivel tudjuk ünnepelni feltámadt Krisztust!